1957. október 4-én a Szovjetunió felbocsátotta a Szputnyik–1-et, a világ első mesterséges holdját. A siker hatalmas nemzetközi visszhangot váltott ki, Nyikita Hruscsov szovjet vezető pedig újabb látványos eredményt akart felmutatni az októberi forradalom negyvenedik évfordulójára. A mérnököknek mindössze néhány hét állt rendelkezésükre, hogy megépítsék a Szputnyik–2-t, amelynek fedélzetén ezúttal már egy élőlényt is az űrbe kívántak juttatni. A választás egy Moszkva utcáiról befogott, kistermetű kutyára esett.
A szovjet kutatók úgy gondolták, hogy egy utcán nevelkedett kutya jobban viselheti az űrutazással járó megpróbáltatásokat, hiszen már hozzászokott az éhezéshez, a hideghez és a mostoha körülményekhez. Lajka így került az űrprogramba, ahol a kilövés előtt különféle vizsgálatoknak és felkészítő gyakorlatoknak vetették alá. A Szputnyik–2 kabinját úgy tervezték, hogy nagyjából egy hétre elegendő oxigént, táplálékot és vizet biztosítson az állatnak. A hőmérséklet szabályozásáról egy ventilátornak kellett gondoskodnia.
Egy alapvető probléma azonban már a kezdetektől ismert volt: az űreszközt nem szerelték fel a biztonságos visszatéréshez szükséges rendszerrel. Lajka számára tehát eleve nem terveztek hazautat. A kutatók pontosan tisztában voltak azzal, hogy az állat nem fogja túlélni a küldetést. Vlagyimir Jazdovszkij, a program egyik tudósa később felidézte, hogy a kilövés előtt hazavitte Lajkát, hogy néhány órát a gyermekeivel tölthessen. Úgy érezte, legalább ennyit megtehet érte, hiszen a kutyának már nagyon kevés ideje maradt.
1957. november 3-án a Szputnyik–2 elindult a bajkonuri űrrepülőtérről. A kilövés után azonban hamarosan súlyos műszaki problémák jelentkeztek. A hőszigetelés egy része megsérült, a hordozórakéta egyik fokozata pedig nem vált le megfelelően az űreszközről. Emiatt a kabin belsejében gyorsan emelkedni kezdett a hőmérséklet.
A ventilátor nem tudta megakadályozni a túlmelegedést, így a kapszulában rövid időn belül 40 Celsius-fok körülire emelkedett a hőmérséklet. A műszerek eközben Lajka szervezetének reakcióit is rögzítették. A kilövés alatt a kutya pulzusa a nyugalmi értékének közel háromszorosára emelkedett. Míg a földi tesztek során viszonylag gyorsan megnyugodott, az űrben csaknem három órába telt, mire a szívverése lelassult. Az állat eközben egyre nagyobb hőségnek volt kitéve, és semmilyen lehetősége nem volt arra, hogy elmeneküljön a szűk kabinból. A negyedik Föld körüli fordulat idejére a biológiai jelek megszűntek. Lajka a kilövés után körülbelül öt-hét órával, a túlmelegedés és a rendkívüli stressz következtében elpusztult.
A nyilvánosság azonban egészen más történetet ismert meg. A szovjet tájékoztatás szerint Lajka több napon át életben maradt az űrben, táplálkozott, és amikor a létfenntartó készletei fogyni kezdtek, fájdalommentesen elaltatták. Ez a változat évtizedeken keresztül fennmaradt. A valódi körülményekre csak 2002-ben derült fény, amikor Dmitrij Malasenkov orosz tudós egy houstoni űrkutatási konferencián ismertette a küldetés korábban nem nyilvános mérési adatait.
Ezekből egyértelművé vált, hogy Lajka nem napokig, hanem mindössze néhány óráig élt a világűrben. Miközben az állat már halott volt, a Szputnyik–2 tovább keringett a Föld körül. Az űreszköz összesen mintegy 2570 alkalommal kerülte meg bolygónkat, mielőtt 1958. április 14-én visszatért a légkörbe és elégett.
Lajka ekkor már több mint öt hónapja halott volt.
Bár Lajka küldetése tragédiával végződött, a repülés során gyűjtött adatok fontos szerepet játszottak az űrkutatás történetében. A tudósok korábban nem tudhatták biztosan, hogyan reagál egy élő szervezet a rakétaindítás hatalmas terhelésére és a súlytalanságra. Lajka életfunkcióinak megfigyelése segített megérteni, hogy egy élőlény képes elviselni az űrutazás kezdeti szakaszát.
Három évvel később, 1960-ban két másik szovjet kutya, Belka és Sztrelka már sikeresen megjárta a világűrt, majd élve visszatért a Földre. 1961. április 12-én pedig Jurij Gagarin lett az első ember, aki Föld körüli pályára állt.
Lajka áldozatának megítélése azonban az űrkutatás fejlődésével sem vált egyértelműbbé. Oleg Gazenko, a kutya kiválasztásában és felkészítésében részt vevő szovjet tudós évekkel később nyilvánosan megbánta a történteket. Úgy vélte, a küldetés során szerzett tudományos ismeretek nem indokolták az állat halálát. Szavai különösen megrendítőek annak fényében, hogy Lajka sorsáról már a kilövés előtt döntöttek.
2008-ban, több mint fél évszázaddal a történelmi űrrepülés után Oroszországban emlékművet avattak Lajka tiszteletére. A szobor egy rakéta tetején álló, felfelé tekintő kutyát ábrázol, emléket állítva annak az állatnak, amelynek neve örökre összefonódott az űrkutatás történetével. Lajka az emberiség egyik legfontosabb technológiai korszakának jelképévé vált, története azonban arra is emlékeztet, hogy a tudományos fejlődésnek olykor súlyos erkölcsi ára volt. A moszkvai utcákról befogott kutya soha nem választhatta meg a sorsát, és soha nem térhetett vissza a Földre. Halálának valódi körülményeit pedig csak 45 évvel később ismerhette meg a világ.
1.jpg){kind=link}
Olvasd el ezt is!