A Challenger űrhajósai tudták, hogy végzetes a baj, mégsem tehettek semmit
Sokáig úgy tartották, hogy a Challenger hétfős legénysége az 1986-os katasztrófa pillanatában meghalt. A NASA később nyilvánosságra hozott vizsgálati adatai azonban jóval nyugtalanítóbb képet adnak a baleset körülményeiről.
1986. január 28-án a Challenger űrrepülőgép mindössze 73 másodperccel a felszállás után szétesett. A balesetet élőben közvetítették, és a látvány alapján sokáig magától értetődőnek tűnt, hogy a hét űrhajós azonnal életét vesztette.
A későbbi vizsgálatok azonban arra jutottak, hogy ez egyáltalán nem biztos: a NASA 1986 nyarán nyilvánosságra hozott szakértői jelentése szerint az űrrepülőgép szétesésekor fellépő erők önmagukban valószínűleg nem voltak elegendők ahhoz, hogy halálos sérülést okozzanak a személyzetnek. A Challenger személyzeti kabinja levált az űrrepülőgép többi részéről és tovább emelkedett.
A tragédia pillanatában nagyjából 14,6 kilométeres magasságban járt, majd a kabin még mintegy 25 másodpercig emelkedett, és körülbelül 19,8 kilométeres magasságot ért el. Ezután zuhanni kezdett az Atlanti-óceán felé.
A legénység fedélzeti hangfelvételeinek részletes vizsgálata szintén árnyalta a korábbi képet. A NASA először azt közölte, hogy az űrhajósoknak valószínűleg nem volt idejük felfogni, mi történik. A súlyosan megrongálódott, tengervíz által károsított hangszalagot azonban később sikerült megtisztítani és elemezni. A felvételen Michael J. Smith pilóta utolsó rögzített mondata hallható, közvetlenül a Challenger szétesése előtt, amely mindössze ennyi volt: „Uh, oh.”
A NASA szakemberei szerint ez arra utalhatott, hogy Smith és Francis Scobee parancsnok észlelte, hogy valami súlyosan félresiklott. Még erősebb bizonyítékot jelentettek a személyes menekülő légzőkészülékek. A hét űrhajós mindegyikének sisakjához tartozott egy úgynevezett Personal Egress Air Pack, amelyet eredetileg arra terveztek, hogy füsttel vagy mérgező anyagokkal szennyezett környezetben biztosítson néhány percnyi levegőt. A roncsok közt négy ilyen készüléket találtak meg, háromról pedig kiderült, hogy bekapcsolták.
A vizsgálatok alapján az egyik Michael Smithé volt. Ráadásul a kapcsolók olyan helyen voltak, hogy Smith és Scobee bekötött helyzetben nehezen vagy egyáltalán nem érhette el a sajátját. A NASA ezért azt feltételezte, hogy egy másik űrhajós kapcsolhatta be Smith levegőellátását.
A legfontosabb kérdésre ugyanakkor máig nincs biztos válasz. Azt tudjuk, hogy a leváló kabin elveszítette az űrrepülőgép normál oxigénellátását. Ha közben a kabin nyomása is gyorsan leesett, az űrhajósok nagyjából tíz másodpercen belül elveszíthették az eszméletüket.
A légzőkészülékek ezen nem feltétlenül segítettek. Ezek ugyanis nem túlnyomásos oxigénrendszerek, ezért nagy magasságban, nyomásvesztés esetén nem tudták biztosítani a megfelelő oxigénellátást. A NASA szakértői ezért két lehetőséggel számolnak: az űrhajósok vagy röviddel a szétesés után elvesztették az eszméletüket, vagy közülük néhányan akár a teljes zuhanás ideje alatt életben maradhattak.
A kabin végül körülbelül két perc 45 másodperccel a Challenger szétesése után, nagyjából 333 kilométer per órás sebességgel csapódott az óceánba. Az óceánba csapódáskor a személyzeti kabinra a földi nehézségi gyorsulás mintegy kétszázszorosának megfelelő terhelés hatott, ami messze meghaladta az emberi szervezet által túlélhető szintet. A vizsgálat ezért csak egyvalamit tudott teljes bizonyossággal megállapítani: ha a személyzet bármely tagja életben volt még ekkor, az óceánba csapódást senki sem élhette túl. Hogy pontosan melyik körülmény végzett a Challenger hét űrhajósával, azt hivatalosan a mai napig nem lehet meghatározni.
Olvasd el ezt is!