Millió éve elszigetelt világ rejtőzik a Föld legmagasabb vízesése fölött
A Guyanai-hegyvidék különleges húsevő növényei, sötét vizű medencéi és meredek sziklafalai miatt első pillantásra akár egy másik bolygó tájának is tűnhet. A nehezen megközelíthető hegytetőkön ráadásul még ma is kerülnek elő új fajok.
Venezuela déli részén, a Guyanai-hegyvidéken található az Auyán-tepui, amelynek pereméről a világ legmagasabb vízesése, az Angel-vízesés zuhan alá. A környék azért különleges, mert nem egyetlen elszigetelt hegyről van szó: Venezuela, Guyana és Brazília területén mintegy 115 hasonló képződmény emelkedik. Ezeket tepuiknak nevezik. Lapos tetejük és több száz méter magas, meredek sziklafalaik miatt egészen sajátos formát adnak a tájnak.
A tepuik kőzetanyaga a Guyanai-pajzs része, amely a Föld egyik legősibb, felszínen is látható kőzetterülete. Az alapjukat adó üledékek nagyjából 1,7 milliárd évvel ezelőtt rakódtak le, jóval azelőtt, hogy az állatvilág mai értelemben vett sokfélesége kialakult volna. Ezek a rétegek eredetileg egy hatalmas, összefüggő fennsík részei voltak.
Az évmilliók során azonban a folyók és az eső fokozatosan lekoptatták a puhább kőzeteket, miközben a keményebb, főként kvarcitból álló részek ellenállóbbnak bizonyultak. Így maradtak vissza a ma látható, lapos tetejű hegyek. Vagyis nem kiemelkedtek a környezetükből, hanem a körülöttük lévő táj kopott le fokozatosan. Ahogy a környező felszín egyre alacsonyabbá vált, a magasban fekvő területek fokozatosan elszigetelődtek az alattuk elterülő esőerdőtől. A több száz méter magas, helyenként szinte függőleges sziklafalak miatt az élőlények számára alig maradt átjárás, így a tetejük biológiai értelemben valódi szigetté vált.
A hegytetők hosszú ideje földrajzilag elszigeteltek, ezért számos faj esetében önálló evolúciós folyamatok indultak el. Ennek eredményeként számos olyan faj alakult ki, amely kizárólag egy-egy ilyen magaslati területen él. A Guyanai-hegyvidék növényvilágában magas az endemikus, vagyis csak az adott területen előforduló fajok aránya.
A magasban az élet feltételei sem éppen kedvezőek. A talaj rendkívül tápanyagszegény, mert az ősi kőzetek mállásából olyan homokos réteg keletkezik, amely alig tartalmaz ásványi anyagokat. A sekély mélyedésekben összegyűlő víz gyakran savas, ezért a megszokott trópusi növényzet sem tud mindenhol megtelepedni. Ehhez a mostoha környezethez egyes növények különleges módon alkalmazkodtak. Több húsevő faj is él itt, köztük harmatfüvek, kancsókák és rencefélék, amelyek rovarokból jutnak hozzá nitrogénhez és foszforhoz.
A tepuik felszíne egészen más képet mutat, mint az alattuk húzódó trópusi erdő. A növényzet alacsony, a sziklák egy részét sötét mikroorganizmusok borítják, máshol a vas vörösesre színezi a felszínt. A mélyedésekben sötét vizű tavacskák gyűlnek össze, a felhők pedig gyakran olyan alacsonyan vonulnak át, hogy néhány méterre csökken a látótávolság. Amikor kitisztul az idő, több száz kilométernyi erdőség tárul fel a magasból. A vidék elszigeteltségéhez az is hozzájárul, hogy a Guyanai-hegyvidék Dél-Amerika egyik legritkábban lakott és legnehezebben megközelíthető térsége.
A legismertebb tepuik közül több a venezuelai Canaima Nemzeti Parkban található. Itt emelkedik az Auyán-tepui is, amelynek pereméről az Angel-vízesés alázuhan. A zuhatag teljes magassága 979 méter, a víz pedig olyan magasról esik, hogy jelentős része már azelőtt finom permetté válik, mielőtt elérné a szurdok alját.
A térség jóval az európai felfedezők érkezése előtt is lakott volt. A Gran Sabana pemon közösségei évszázadok óta együtt élnek a tepuikkal, amelyek fontos helyet foglalnak el kultúrájukban és hitvilágukban. Szent hegyekként tekintenek rájuk, és számos történetük ősi szellemekhez köti ezeket a különleges képződményeket. A fennsíkok tetejét ugyanakkor hagyományosan ritkán keresték fel. Ennek részben gyakorlati oka volt, hiszen a meredek sziklafalakon rendkívül nehéz feljutni, részben pedig spirituális jelentőséget tulajdonítottak a hegyeknek.
Az európai érdeklődés a 16. század végén erősödött fel. Walter Raleigh 1595-ben az Orinoco mentén vezetett expedíciót El Dorado legendás aranyvárosát keresve, beszámolóiban pedig lapos tetejű hegyekről is írt. Maga El Dorado sosem került elő, a keresése azonban egyre több európai felfedezőt vonzott a Guyanai-hegyvidékre. A tepuik jelentős része még ma is kevéssé ismert a kutatók előtt. A mintegy 115 azonosított képződmény között akadnak olyanok, amelyek élővilágát még nem vizsgálták átfogóan. Egyes hegytetőkre és barlangrendszerekbe biológusok sem jutottak el.
Olvasd el ezt is!