Isten legjobb műve: barangolás Chilében
Kezdjük egy névvel! Ki ő: Ricardo Eliécer Neftalí Reyes Basoalto? Megvan, hogy kicsoda vagy passz? És így: Pablo Neruda? Az 1973-ban elhunyt Nobel-díjas költő Chile talán leghíresebb szülötte, már-már rocksztár státusszal, mégis, ha nem vagyunk chileiek, spanyol ajkúak vagy irodalmárok, ezzel nagyjából ki is merül róla a tudásunk. Valahogy így vagyunk az országgal is: ismeretlen ismerős. Halványan derengő, hosszú, függőleges csík Dél-Amerikában, amelyet hírszinten leural az argentin és a brazil foci, a politikai felfordulások, a kolumbiai és venezuelai szappanoperák világa, a drogbárókultusz, Shakira és a Machu Picchu. Chile – hacsak nem a rettentő Pinochet-örökségről, bányaszerencsétlenségről, sikeres mentőakcióról (Copiapó, 2010), a futballválogatott Copa América-győzelmeiről (2015, 2016) vagy a borokról van szó – innen nézve a látóhatár szélén billeg, és rejtve maradnak megénekelt emberi bájai, régiós stabilitása, valamint káprázatos természeti kontrasztjai: a világ legszárazabb sivatagával, az Atacamával, Patagónia jeges fjordjaival és az Andok vonulataival együtt.
A mai Chile területére érkező első európaiak, a spanyol konkvisztádorok nem egészen a hely szépségeit látták meg először, de ennek is megvolt az oka. 1536–37-ben Diego de Almagro és emberei egy másik Perut („Otro Peru”) kerestek, ám mivel aranyat nem, csak harcias őslakosokat találtak, inkább visszaporoszkáltak oda, ahonnan elindultak. (Van egyébként itt érckincs: a ma gazdaságosan kitermelhető réz és arany a legnagyobb mennyiségben Dél-Afrikában, Chilében, Argentínában és az Egyesült Államokban fordul elő.) Nem sokkal Almagro távozása után érkeztek persze mások – kitartóbbak, elszántabbak. Közülük a legjelentősebb Pedro de Valdivia volt, Chile első kormányzója és a főváros, Santiago alapítója (1541), de a létezés körülményeit pusztán címekkel és városalapításokkal nem lehetett átírni. A rabszolgasorba taszításnak ellenálló araukánok 1553-ban Lautaro – aki egykor Valdivia szolgája volt – vezetésével fellázadtak, és a tucapeli csatában megölték a kormányzót. Az őslakosok ellenállása négy évvel később, Lautaro halála után sem tört meg. Az indiánok az 1880-as évekig folytatták a küzdelmet, a történelmi széljárás változásának köszönhetően 1818 után már a független chilei kormányok ellen.
A globális béke index szerint Chile ma a legbiztonságosabb dél-amerikai ország, van azonban egy terület a középső zóna déli részén, nagyjából Lebu és Temuco között, amelyet érdemes inkább elkerülni. Az araukánokról van ismét szó: az őslakos földjogi aktivisták és a chilei állam között zajló akut konfliktus gyakran erőszakba torkollik. Lautaro szelleme és öröksége ma is él.
Szöveg: Lipcsei Árpád
A teljes cikket (benne 15 topélménnyel, amelyek feledhetetlenné tehetik az utazást) keressétek a Hamu és Gyémánt magazin tavaszi lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.