Az emberi szervezet a földi légnyomáshoz alkalmazkodott, ezért a világűr körülményei megfelelő védelem nélkül rövid idő alatt életveszélyessé válhatnak. Az űrruha egyik legfontosabb feladata, hogy saját, szabályozott nyomást biztosítson a viselője számára, miközben körülötte szinte teljes vákuum uralkodik.
A NASA mérnökei ezért az 1960-as években, az Apollo-program előkészítése során nagyméretű vákuumkamrákban is próbára tették a Holdra szánt űrruhákat. A tesztek során kiszivattyúzták a levegőt a helyiségből, majd figyelték, hogy a ruha megfelelően tartja-e a nyomást, és képes-e biztonságosan működni a szélsőséges környezetben.
Az egyik ilyen vizsgálat során Jim LeBlanc vett részt tesztalanyként a vákuumkamrában, miközben a kísérletet kívülről Cliff Hess mérnök felügyelte. LeBlanc nyomás alatt tartott űrruhát viselt, így a próba kezdetén nem volt közvetlenül kitéve a kamrában kialakított vákuumnak. A teszt eleinte problémamentesen zajlott. LeBlanc mozoghatott a ruhában, kommunikált a kinti személyzettel, és jelezte, hogy jól érzi magát. Néhány pillanattal később azonban váratlanul csökkenni kezdett az űrruha belső nyomása.
A személyzet hamar felismerte a problémát. Az űrruha nyomását biztosító cső lecsatlakozott, ezért a ruha már nem tudta fenntartani a LeBlanc számára szükséges nyomást. A férfi szerint minden annyira gyorsan történt, hogy kezdetben szinte semmit sem érzett. Ahogy azonban a nyomás tovább zuhant, egy szokatlan testi reakcióra lett figyelmes. Miközben megtántorodott, azt érezte, hogy buborékozni kezd a nyál a szájában. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett, mielőtt elvesztette az eszméletét.
LeBlanc esete azért volt rendkívüli, mert akkoriban kevés közvetlen tapasztalat állt rendelkezésre arról, hogyan reagál az emberi test ilyen alacsony nyomásra. A kinti személyzetnek mindössze másodpercei voltak eldönteni, hogyan avatkozzanak közbe. Normális körülmények között a vákuumkamrát körülbelül fél óra alatt helyezték volna újra biztonságos nyomás alá, LeBlanc állapotában azonban erre nem volt lehetőség.
Cliff Hess és munkatársai ezért a megszokottnál sokkal gyorsabban kezdték visszaengedni a levegőt a kamrába. A folyamat kevesebb mint másfél percet vett igénybe, ami rendkívül gyors nyomásváltozást jelentett. Egy kolléga közben egy részben nyomás alatt álló előkamrából, oxigénmaszkban indult LeBlanc segítségére. Mire azonban az orvos is biztonságosan beléphetett, a férfi már visszanyerte az eszméletét.
LeBlanc később arról számolt be, hogy alapvetően jól érezte magát. A rendkívül gyors nyomásváltozás miatt fájt valamennyire a füle, saját elmondása szerint azonban nem tapasztalt komolyabb utóhatást. Az eset a vákuum emberi szervezetre gyakorolt hatásának egyik ritka, túléléssel végződő példája lett. LeBlanc rövid ideig rendkívül alacsony nyomásnak volt kitéve, mégsem szenvedett nyilvánvaló maradandó sérülést.
A történet egyben arra is rávilágított, miért voltak létfontosságúak az ilyen földi tesztek. A kamrában a mérnökök még néhány másodpercen belül be tudtak avatkozni, és visszaállíthatták a biztonságos körülményeket. Ugyanez a meghibásodás a világűrben egészen más következményekkel járhatott volna, ahol nem állt volna rendelkezésre egy azonnal reagáló személyzet és egy gyorsan visszanyomás alá helyezhető kamra.
Olvasd el ezt is!