A marsi talaj halálos, mégis épp ez segítheti az élet fennmaradását
A Mars sokáig az egyik legígéretesebb helyszínnek tűnt a földön kívüli élet keresésében, ma viszont inkább úgy látjuk: ha létezik is ott bármi élő, aligha a vörös bolygó nyílt felszínén kell keresnünk. Egy friss kutatás szerint ugyanis még a Föld egyik legellenállóbb élőlénye, a medveállatka sem bírja a marsi talaj talán leggyakoribb és legmérgezőbb összetevőit, a perklorátokat. A kép azonban ennél bonyolultabb, mert éppen ezek az anyagok teremthetnek olyan átmeneti környezetet, amelyben az élet bizonyos formái mégis fennmaradhatnak.
A Mars valaha sokkal inkább hasonlított a Földre, mint ma: vastagabb légköre volt, folyékony víz boríthatta a felszínét, és valószínűleg mágneses tere is védte a környezetét. Később azonban a bolygó fokozatosan elveszítette ezt a védelmet, a légköre elvékonyodott, a víz nagy része megfagyott vagy eltűnt, a felszín pedig rendkívül száraz, hideg és sugárzásnak kitett hellyé vált. A felszíni por- és kőzetréteget eközben olyan klór- és kéntartalmú sók alakították át, amelyek között nagy mennyiségben találhatók perklorátok is.
A kutatók ezért azt vizsgálták, hogyan viselkednek a különösen ellenálló élőlények Mars-szerű körülmények között. A medveállatkák önmagukban jól tűrték az alacsony nyomást, a hideget, az ultraibolya-sugárzást és a regolitra emlékeztető talajt, ám amikor perklorátokat is adtak a rendszerhez, ezek az állatok is elpusztultak. Ez elsőre rossz hírnek tűnik, a történet azonban itt érdekes fordulatot vesz. A perklorátok ugyanis azon túl, hogy mérgezők, vízmegkötő tulajdonságúak is, ráadásul jelentősen csökkentik a víz fagyáspontját. Ez azt jelenti, hogy a marsi talaj szemcséi között időnként vékony, sós folyadékrétegek jöhetnek létre, főként a hideg éjszakai órákban, amikor a sók vízpárát vonnak ki a légkörből.
Ez a folyamat önmagában még nem bizonyítja, hogy ma is létezik élet a Marson, de felveti, hogy a felszín alatt néhány centiméterrel olyan mikrokörnyezetek alakulhatnak ki, amelyek időszakosan lakhatók. A sugárzás már kis mélységben is jelentősen csökken, a talaj enyhíti a hőingásokat, a sóoldatok pedig átmenetileg folyékony vizet biztosíthatnak. A Földön ráadásul ismerünk olyan sókedvelő mikrobákat, amelyek egyes perklorátokat még az anyagcseréjük részeként is hasznosítanak. Egy tavaly ismertetett vizsgálat szerint bizonyos baktériumok és gombák még Mars-szerű talajban is viszonylag jól túléltek, amíg a perklorátok koncentrációja túl magasra nem emelkedett. Más kísérletek pedig arra utalnak, hogy legalább néhány földi mikroorganizmus képes lehet biológiai válaszokat mozgósítani a perklorátok okozta stressz ellen.
A kutatók ezért ma már nem egyetlen, könnyen felismerhető marsi ökoszisztémát keresnek, hanem több lehetséges búvóhelyet. Az egyik ilyen a felszín alatti jégzóna lehet, ahol az olvadékvíz időnként megjelenhet, és a jég maga is védelmet nyújthat a sugárzással szemben. Másik lehetőségként régóta szóba kerülnek a lávacsatornák, amelyek természetes föld alatti üregekként stabilabb környezetet biztosíthatnak, bár itt továbbra sem tudni, mennyi víz lehet jelen. A legizgalmasabb, de egyben legnehezebben vizsgálható forgatókönyv szerint pedig még mélyebben, akár több kilométeres mélységben hatalmas víztartó rétegek húzódhatnak a marsi kéregben. Ha ez valóban így van, ott már jóval kedvezőbb feltételek alakulhatnak ki a mikrobiális élet számára, mint a bolygó felszínén.
Olvasd el ezt is!