Egykor a Naprendszer legnagyobb vízesése zúdult alá a Marson

A történet kulcsszereplője a Mars Reconnaissance Orbiter, a NASA Mars körül keringő szondája, amely több adatot küldött vissza a vörös bolygóról, mint az összes korábbi marsi küldetés együttvéve. Három kamerája révén a teljes bolygót naponta képes feltérképezni, a felszínt pedig példátlan részletességgel vizsgálja. Ennek köszönhetően vált lehetővé, hogy a kutatók ne csak egykori folyómedreket és üledékeket, hanem a Mars klímatörténetének drámai fordulópontjait is rekonstruálják.

2017-ben a szerkezet figyelme a bolygó egyik legősibb területére, az Eridania medence térségére irányult. Ez a hatalmas medence a Mars legidősebb kérgében alakult ki nagyjából 3,8 milliárd évvel ezelőtt, és egykor valódi tengert rejtett. A becslések szerint több mint tízszer annyi vizet tárolt, mint az észak-amerikai Nagy-tavak együttvéve, sőt térfogata a Föld legnagyobb zárt víztömegét, a Kaszpi-tengert is messze meghaladta.

A medence egykori tengerfenekén a kutatók különleges ásványi lerakódásokat azonosítottak. Ezek a több száz méter vastag rétegek olyan környezetben jönnek létre, ahol mélytengeri hidrotermális kürtők működnek – vagyis ott, ahol a forró víz ásványokkal telítve tör fel a tengerfenéken. A Földön éppen az ilyen helyszíneket tartják az élet kialakulásának egyik legvalószínűbb bölcsőjének. A marsi leletek alapján a bolygó nemcsak vízzel rendelkezett, hanem aktív, energiadús környezettel is, amely akár több százmillió éven át fennmaradhatott.

Ez az ígéretes korszak azonban körülbelül 3,7 milliárd évvel ezelőtt véget ért. A Mars klímája drasztikusan lehűlt, a felszíni víz egy része megfagyott, más része a talajba szivárgott, majd a pólusok felé vándorolt, ahol kialakultak a ma is látható vastag jégsapkák. Ezzel párhuzamosan a bolygó belső folyamatai is megváltoztak: a vulkáni aktivitás felerősödött, ami katasztrofális áradásokhoz vezetett.

Ezek az áradások a Mars déli felföldjeiről indultak, és hatalmas víztömegek zúdultak alá az Echus Chasma néven ismert területen. Itt a víz több kilométer magas sziklafalakon bukott alá, létrehozva azt a vízesést, amelyet a kutatók a Naprendszer valaha létezett legnagyobbjaként azonosítottak. A zuhatag négy kilométer magas peremről zuhant le, majd egy körülbelül tíz kilométer széles és száz kilométer hosszú kanyonba torkollott.

A jelenség léptéke nehezen felfogható földi viszonyok között. Míg a Föld legnagyobb vízesései néhány száz méteres magasságot érnek el, a marsi zuhatag méretei bolygóméretű katasztrófáról árulkodnak. Amikor az áradások elcsitultak, a víz végleg eltűnt a felszínről, és mára csupán a kanyonok, sziklafalak és eróziós nyomok őrzik annak emlékét, hogy a Marson valaha folyékony víz formálta a tájat.