Alig lát és alig mozog: kész csoda, hogy még élnek lajhárok
A lajhárokról köztudott lassúságuk, ami sokakban felvetheti a kérdést: mégis hogyan boldogulnak a vadonban? Még összetettebb a kép, ha tudjuk, hogy nem ez az egyetlen meghökkentő tulajdonságuk, ugyanis minden egyes mozdulatukkal a túlélésüket kockáztatják.
A lajhárok végsebessége nagyjából 0,25 kilométer óránként, így nem túlzás azt mondani, hogy náluk a lassúság életforma. Látásuk is erősen korlátozott, nappali fényben pedig kifejezetten rosszul tájékozódnak. Egy olyan állat számára, amely ideje javát magasan a fákon tölti, a megfontolt mozgás biztonsági kérdés is.
A lassúság ráadásul rengeteg energiát spórol. A lajhárok anyagcseréje jóval lassabb más, hasonló méretű emlősökénél, ami jól illeszkedik tápanyagszegény, főként levelekből álló étrendjükhöz. Egy genetikai kutatás szerint ennek az életmódnak mélyebb evolúciós háttere is lehet. A kétujjú lajhárok genomjában nagy számban találtak úgynevezett retrokópiákat, amelyek egy része mintegy 30 millió évvel ezelőtt jelenhetett meg. Közöttük több, az energiatermeléshez és a mitokondriumok működéséhez kapcsolódó gén másolata is megtalálható. A kutatók szerint ezek hozzájárulhattak a lajhárok rendkívül alacsony energiafelhasználásához, bár a pontos folyamat még nem tisztázott.
A lomhaságnak egy másik előnye is akad. A jaguárokhoz és ragadozó madarakhoz hasonló vadászok gyakran a mozgás alapján veszik észre zsákmányukat, így egy órákon át szinte mozdulatlanul függő lajhár jóval kevésbé feltűnő. A háromujjú lajhárok nyaka további segítséget adhat. Több nyakcsigolyájuknak köszönhetően fejüket akár 270 fokban is el tudják fordítani, így anélkül mérhetik fel környezetüket, hogy egész testüket meg kellene mozdítaniuk.
Életük nagy része egyébként is fejjel lefelé zajlik. A fákon alszanak, párosodnak, sőt világra is hozhatják utódaikat a lombok között. Kezükben speciális inak segítik a kapaszkodást, hosszú, kampós karmaik pedig olyan biztos fogást adnak, hogy ehhez alig kell izomerőt kifejteniük. Ettől még egyáltalán nem gyengék. Korábbi vizsgálatok szerint egy lajhár akár egyetlen végtagjával is megtarthatja saját testsúlyát, a barnatorkú háromujjú lajhároknál pedig a kutatók akár 16 százalékos különbséget is mértek a két oldal tartóereje között, a bal oldal javára.
A fákat nagyjából hetente egyszer mégis elhagyják. Ennek meglepően hétköznapi oka van: a talajon ürítenek, miközben éppen ekkor válnak a legkiszolgáltatottabbá a ragadozóknak. Becky Cliffe zoológus becslése szerint a ragadozók által okozott támadások jelentős része ilyen alkalmakhoz köthető. Az állatok egyébként ritkán ürítenek, ezért egyszerre hatalmas mennyiségtől szabadulhatnak meg, amely akár testtömegük 30 százalékát is kiteheti. Elképzelhető, hogy az ürülék szagjelzésként is működik, és segíti a magányosan élő állatokat a lehetséges pár megtalálásában.
A lajhárok bundája közben szinte önálló ökoszisztémaként működik. A nedves trópusi környezetben algák telepedhetnek meg rajta, amelyek zöldes árnyalatukkal tovább javítják az álcázást. Bogarak, csótányok és olyan molylepkék is élnek közöttük, amelyek életciklusa szorosan kötődik a lajhárokhoz. A lajhárok bundájában élő egyes gombákat tovább vizsgálják. Laboratóriumi vizsgálatokban néhányuk olyan vegyületeket termelt, amelyek daganatsejtekkel vagy a maláriát okozó kórokozóval szemben is reagáltak, bár ezek lehetséges gyógyászati felhasználása egyelőre kutatási fázisban van.
Olvasd el ezt is!