A Jupiter méretét régóta ismerjük közelítő pontossággal, a pontos átmérő meghatározása azonban nem olyan egyszerű, mint egy szilárd bolygónál. A gázóriásnak nincs élesen elkülönülő felszíne, légköre fokozatosan válik egyre sűrűbbé, ezért azt is pontosan meg kell határozni, mit tekintünk a bolygó külső határának.
Egy 2026 februárjában publikált kutatásban a szakemberek a Juno 13 átrepülése során gyűjtött rádióokkultációs adatokat elemezték. A jel közben bekövetkező változásokból pontosabban meghatározható a légkör szerkezete és az a határ is, amely alapján a bolygó méretét számítják.
Az új mérések alapján a Jupiter egyenlítői átmérője körülbelül 8 kilométerrel kisebb a korábbi becslésnél. A pólusok közötti távolság pedig mintegy 24 kilométerrel rövidebb annál, mint amit eddig számítottak. Az adatok így a bolygó méretéről és pontos alakjáról alkotott képet is finomították. Egy több mint 140 ezer kilométer átmérőjű égitestnél néhány kilométeres eltérés elsőre jelentéktelennek tűnhet, a Jupiter alakja azonban szorosan összefügg a gyors forgásával, a légköri áramlásaival és azzal, hogyan oszlik el benne az anyag. Emiatt már kisebb korrekciók is pontosabbá tehetik a bolygó légköréről és belső szerkezetéről készített modelleket.
Sokáig úgy képzelték el a Jupiter belsejét, hogy középen egy sűrű, kőzetekből, fémekből és más nehéz elemekből álló mag helyezkedik el, amely élesen elkülönül a körülötte lévő rétegektől. A Juno gravitációs mérései azonban más szerkezetre utalnak. A bolygó központi része és a külső rétegek között nincs éles határ. Ehelyett egy hatalmas átmeneti zóna húzódik, ahol a nehezebb anyagok hidrogénnel és héliummal keverednek. Ez az úgynevezett híg mag akár a Jupiter sugarának közel feléig is terjedhet.
Az új eredmények nehezen illeszkednek a Jupiter kialakulásáról alkotott korábbi modellekhez. Ezek alapján a nehezebb anyagoknak már a bolygó keletkezése során a középpont felé kellett volna rendeződniük, miközben a könnyebb hidrogén és hélium inkább a külsőbb rétegekben marad. A Juno mérései ehelyett arra utalnak, hogy a kétféle anyag nagy területen keveredik egymással.
Felmerült, hogy a fiatal Jupiter más bolygókezdeményekkel ütközhetett, és ezek az ütközések keverhették össze a belső rétegeket. Ezt 2025-ben számítógépes szimulációkkal is megvizsgálták, de még a nagy ütközések sem hoztak létre tartós híg magot. A nehéz anyagok rövid idő alatt ismét a középpont felé rendeződtek. A kutatók ezért ma azt is elképzelhetőnek tartják, hogy a Jupiter belseje már a bolygó kialakulása során fokozatosan vette fel mai szerkezetét. Ezt erősíti, hogy a Szaturnusznál is hasonló felépítésű magot találtak.
A Juno a Jupiter légköréről is pontosabb képet adott. A bolygót körülölelő világos és sötét sávokat évszázadok óta megfigyeljük, azt azonban sokáig nem lehetett tudni, milyen mélyre nyúlnak. A 2017-es mérések alapján ezek az áramlatok körülbelül 3000 kilométer mélységig érnek.
Ehhez képest a Nagy Vörös Folt, a Jupiter legismertebb vihara jóval sekélyebb. Bár akkora, hogy egy kisebb bolygó is elférne benne, körülbelül 500 kilométer mélyre nyúlik. A bolygó pólusain szintén hatalmas ciklonok találhatók. Az északi pólus központi örvényét nyolc, a délit öt nagy ciklon veszi körül, amelyek hosszú időn keresztül megőrzik rendezett elhelyezkedésüket.
A Juno mérései tehát nem egyszerűen néhány kilométerrel pontosították a Jupiter méretét. A küldetés azt is megmutatta, hogy a bolygó alakja, légköre és belső szerkezete szorosabban összefügg egymással, mint korábban gondoltuk, és még egy évezredek óta ismert égitestről is maradhatnak alapvető megválaszolatlan kérdések.
Olvasd el ezt is!