Az apacs edzésforma, amelyből minden futó tanulhat
1881-ben az ötvenes éveiben járó Geronimo gyalog menekült Arizonán keresztül, miközben katonák, rendfenntartók és fegyveres csapatok próbálták utolérni lóháton. A férfi újra és újra eltűnt üldözői elől, öt évvel később pedig állítólag közel 150 kilométert tett meg egyetlen nap alatt, egyszerű mokaszinban. Rendkívüli állóképessége mögött egy olyan apacs futógyakorlat állhatott, amely ma is meglepően sokat mond arról, hogyan érdemes beosztani az erőnket.
Az apacs harcosok számára a futás a mindennapok része volt. Hosszú távokat tettek meg száraz, sziklás terepen, gyakran nagy tempóban és kevés felszereléssel. A fizikai felkészültség mellett a légzéskontroll is fontos szerepet kaphatott, ehhez pedig egy kifejezetten puritán gyakorlatot használtak.
A futó vizet vett a szájába, majd így indult el, sokszor emelkedőn. Amíg le nem nyelte vagy ki nem köpte, csukva kellett tartania a száját, vagyis kizárólag az orrán keresztül lélegezhetett. Papíron ez alig tűnik többnek egy furcsa korlátozásnál, futás közben viszont hamar kiderül, mennyire nehéz nyugodt ritmusban lélegezni, miközben a szervezet egyre több levegőt követel.
Éppen ez adta a gyakorlat lényegét. Ha a futó túl gyors tempót választott, hamar elfogyott a tartaléka, és ösztönösen szájon át kezdett volna levegő után kapkodni. Ha viszont képes volt végig kontrollálni a légzését, az azt jelezte, hogy az iramot hosszabb ideig is fenn tudja tartani.
Az orron át történő légzésnek vannak ismert élettani előnyei is. A belélegzett levegő így felmelegszik, párásodik, az orrmelléküregekben termelődő nitrogén-monoxid pedig szerepet játszik az erek és a légutak szabályozásában. Nagy intenzitású terhelésnél ugyanakkor teljesen természetes, hogy szájon át is lélegzünk, ezért ezt a régi gyakorlatot nem érdemes valamiféle csodamódszerként kezelni.
Geronimo teljesítményét sem lehet egyetlen technikával megmagyarázni. Az apacs harcosok egész életükben rengeteget gyalogoltak és futottak, ráadásul olyan terepen, amely önmagában komoly fizikai felkészültséget követelt. A légzéskontroll ennek az életformának csak egyetlen eleme lehetett.
Mégis éppen ez az egyszerű gyakorlat hordozza azt a tanulságot, amelyet a mai futók is könnyen felismerhetnek. A jó futás nem attól lesz eredményesebb, ha a lehető legtöbbet próbáljuk kipréselni magunkból. Sokszor azon múlik, mennyire pontosan érezzük a saját ritmusunkat, és képesek vagyunk-e úgy beosztani az erőnket, hogy a következő kilométerre is maradjon belőle.
Olvasd el ezt is!