A részvét fontos, nem csak a részvétel –mondhatnánk némiképp kiforgatva az újkori olimpiák atyja, Pierre Coubertin báró nemes szavait. Merthogy akadtak bizony olyan meccsek, amelyek nyomán vér folyt – a versenyarénákon kívül (is). Előfordult, hogy egy pályán szerzett győzelem közéleti áttöréshez vezetett, de olyan is, hogy a sportszerű küzdelem, vagy legyünk pontosabbak: sport szerű (így, két szóban!) derbi fegyverropogtatába torkollott.
Pingpong-diplomácia
A kínai nemzeti asztelitenisz-válogatott tagjai Richard Nixon amerikai elnökkel.
Selyemfestménnyel a Selyemút felé – mondhatnánk némi túlzással arról a kacifántos útról, ami jó húsz évvel a Kínai Népköztársaság kikiáltása után Peking és Washington kapcsolatainak rendezéséhez vezetett. A később pingpong-diplomáciaként elhíresült, kulisszák mögött induló, majd a világ nyilvánossága előtt csúcsára érő folyamat ugyanis egy asztaliteniszező „szervájával” kezdődött.
A kínai nemzeti válogatottnak engedélyezték, hogy hosszú elzártság után részt vegyen 1971-ben a Japánban rendezett világbajnokságon. Igaz, a kiváltságos küldöttség tagjainak a lelkére kötötték, hogy ne „közösködjenek” a kapitalista világ képviselőivel. Ám egy hosszúra nyúlt versenynap végén az egyik amerikai sportoló lekéste a szálláshelyére induló különjáratát, és a kínaiak csapatbuszának ablakán kopogtatott. A fegyelmezett utasok igyekeztek tudomást sem venni róla. De a nyitottságáról ismert Csuang Cetung föltessékelte a járműre. Később elbeszélgettek, majd a háromszoros világbajnok egy selyemfestménnyel lepte meg tengerentúli sporttársát.
Amikor utóbb a meglepett újságírók arról faggatták az amerikait, lesz-e folytatás, pályára lépne-e Kínában, igennel válaszolt. Több sem kellett a szovjetekkel megromlott kapcsolatok közepette a pekingi pátriárkáknak, kezdődhetett az adogatás. Rövidesen mindkét válogatott fellépett a másik pingpongcsarnokában. Az „imperialista szuperhatalomból” érkező versenyzőket maga Csou En-laj kormányfő fogadta.
Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd külügyminiszter, a legnagyobb titokban Pekingbe látogatott, hogy egyengesse a két birodalom közti enyhülés csörtéjét.
Ez volt az első lépés, hogy végleg hátunk mögött hagyjuk a múltat
– idézte föl később az áttörést a politikai „fonákjairól” ismert diplomata. A két ország „kis lépésenként” rendezte kapcsolatait. Alig egy év múltán Nixon elnök Pekingben találkozott Maóval. A kommunista Kína – Tajvan rovására – a nemzetközi közösség (és az ENSZ Biztonsági Tanácsának) állandó tagja lett. Nem állítható, hogy selymesen sima lett volna ez az út, de csakugyan új helyzetet teremtett.
Ez is érdekelhet! Mária Antónia és az egész éjjel tartó híres partijainak története
Vér a vízben
Zádor Ervin az 1965-os melbourn-i olimpián miután a szovjetek centere a víz alatt könyökkel megütötte.
Viharfelhők közepette kellett küzdeniük a magyar sportolóknak a melbourne-i olimpián: a helyi időjárási viszonyok miatt ugyanis a nyári világjátékokat november végétől rendezték meg. A nemzetközi klíma is kényesre váltott: alig voltunk túl az 1956-os forradalom szovjet elfojtásán. Versenyzőink – egy kis, ellenálló nemzet képviselőiként – persze lubickolhattak volna a népszerűségben. Amikor vízilabdázóink éppen a szovjet válogatott ellen ugrottak a medencébe, a világ szíve értük dobogott.
A helyi közönség lelkes buzdítása közepette néhol élet-halál harcra emlékeztetett az ütközet. A publikum nem kis megütközéssel vette, amikor közvetlenül a meccs vége előtt – 4–0-ás magyar vezetésnél – a tehetetlen szovjetek centere a víz alatt könyökkel, tiszta erőből ütést mért Zádor Ervinre.
Csapatunk legfiatalabb tagjának véres arca hamar vörösre színezte az uszoda vizét.
A medencéből kikászálódó sportoló vértől vöröslő felsőtesttel lépdelt végig a tomboló tribün előtt. Elszabadultak az indulatok. A bírók jobbnak látták, ha a meccset egy perccel korábban lefújják. A szovjet csapatot rendőrök menekítették ki az arénából. A mieink viszont „semleges pályán” még soha sehol nem voltak ilyen népszerűek.
A nemzetközi hírekben nagy teret kapott az összecsapás – a sérült magyar pólós véres testéről készült fotók bejárták a világsajtót – sokszor „olimpiai vérfürdő” jellegű címekkel. A tudósítások alaphangvétele szerint a kicsiny magyarok revansot vettek a vörös óriáson. Sokak emlékezetében máig úgy él, hogy a magyar csapat ezzel vívta ki az olimpiai diadalt, jóllehet ezt a jugoszlávok legyőzése révén sikerült megszerezni.
A politikailag méltán túlfűtött hangulatra jellemző, hogy az aranyérmek átvétele után – megannyi másik sportolónkhoz hasonlóan – a „hősök” közül Zádor, Jeney, Gyarmati Dezső és Kárpáti György is a szabadságot választotta, és Nyugatra úszott tovább.
Később, némelyikük „kalandvágyból”, visszatért az óhazába.
Sporttörténeti kézfogás
Nelson Mandela és Francois Pienaar.
Jelképes tükrévé vált egy történelmi fordulatnak az 1995-ös rögbi-világbajnokság döntője. A házigazda Dél-Afrika alig egy esztendővel korábbi rendszerváltása nyomán fölbomlott a fehér telepesek faji megkülönböztetésen alapuló apartheid rezsimje.
Demokratikus többpárti választásokon az addig hivatalosan átkozott és üldözött Afrikai Nemzeti Kongresszus vezére, a börtönéből szabadult Nelson Mandela jutott hatalomra. A politikája miatt bojkottált országot lassan föloldozták a nemzetközi sportarénákban. Ennek jele volt, hogy ők kapták meg az egyik legnépszerűbb helyi sportág, a rögbivilágkupa rendezési jogát. Korábban letiltották krikettválogatottjukat, kizárták őket a FIFA-ból, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségből, de még a Davis-kupa teniszversengéséből is.
A nagy visszatérés nyitánya lett a rögbivébé rendezése. Csakhogy azelőtt ez a sportág is csak fehéreknek volt fönntartva. Feketék a pálya közelébe sem mehettek, a „Madiba” (ez volt a legendás vezető törzsi beceneve) pedig ezalatt egy börtönszigeten raboskodott. Kiszabadulása és az új rend beköszöntével alapvetően megváltozott a helyzet, nagyszerű rögbicsapatuk, a Springboks a verseny döntőjébe verekedte magát.
A finálén – 63 ezres, döntően fehér publikum előtt – sokak meglepetésére az elnök is megjelent. Méghozzá az itt bevett zöld baseballsapkában, a csapat mezében, rajta a csapatkapitány, Francois Pienaar hatos számával.
Az eredményhirdetéskor maga Mandela adta át a győztesnek kijáró serleget Pienaarnak, majd keblére ölelte a Springboks jobbára szőke, hófehér rögbiseit.
Az elnök büszkén megveregette a kapitány vállát, és mosolyogva ennyit mondott:
Köszönöm mindazt, amit Dél-Afrikáért tettetek.
A kőkeménységéről híres sportember – tán még többek ámulatára, ellágyulva, azonmód rávágta:
Nem, Madiba. Ezúttal tévedsz. Mi köszönjük, amit Dél-Afrikáért tettél.
Sporttörténeti pillanat volt, egyben a nagypolitikáé is.
Figyelmedbe ajánljuk! A szerelem fejlődése, avagy hogyan lehet a törődésből evolúciós előnyt varázsolni?
Zsidó vitte földre az árját
Kárpáti Károly
Ismeretlen szerző/Wikipediacommons
Ma is dermesztő élményt nyújt az 1936-os berlini olimpia megnyitója a vasfegyelmű rendezésnek köszönhetően (a világhírű Leni Riefenstahl rendezőnő keze nyomán) megmaradt filmhíradásokban. A világjátékok előtt a „faji tisztasághoz” ragaszkodó Adolf Hitler a nemzeti csapatból kizáratta az összes nem árja sportolót. Sokan leginkább arra emlékeznek, hogy a náci Führer nem volt hajlandó gratulálni az amerikaiak színes bőrű csodaatlétájának, Jesse Owensnek. Pedig korántsem ez volt az egyetlen hasonló eset, magyar olimpikonnak is kijárt ugyanez a sanda „elismerés”.
Harmincesztendős birkózóbajnokunk, Kárpáti Károly a döntőig verekedte magát, még a címvédő finn olimpiai bajnok sem tudta megállítani. Ám a fináléban a náci rezsim egyik kedvencével kellett megmérkőznie. Pedig ellenfele, az addig veretlen német mészáros (tényleg ez volt a szakmája!) mindent megtett lelkes közönsége előtt.
Ám öt menet után a zsűri, többségi pontozással, a magyart ítélte győztesnek.
A dobogó második helyén hitleri karlendítéssel szenved a lesújtott ezüstérmes germán, fölötte, az egekben, a földöntúli boldogságú magyar győztes. Hidegzuhanyt jelentett ez a náciknak, szívet-lelket melengető dicsőséget szurkolóinknak, köztük zsidó honfitársainknak. Merthogy az eredendően Kellner Károlyként ortodox egri zsidó családba született új bajnok dagi gyerekként, csak orvosi unszolásra kezdett sportolni. Tornával, úszással, műugrással kezdte, és csak 18 esztendősen, egy cirkuszi mutatvány hatására csábult át a birkózószőnyegre.
Olyan sikerre vitte új kedvencét, a szabadfogást, hogy utóbb – már edzőként – őt tartották a fogásnem magyar megteremtőjének. Később – a hazának tett szolgálatai dacára – nem úszta meg a munkaszolgálatot. Mindent kibírt a keleti fronton, míg haza nem sikerült szöknie.
Felszabadulása után még évtizedekig edzősködött, szakkönyveket írt. Szerénysége ellenére mindenki tudta, hogy Berlin óta ő a „Nagy Kárpáti”.
Szöveg: Benda László
A cikk eredetileg a Hamu és Gyémánt magazin 2019. tavaszi lapszámában jelent meg.
