emberi csontváz súlyzóval a kezében

Versenyről versenyre egyre jobban teljesítenek az élsportolók, hogy ne csupán egymást, hanem saját magukat is túlszárnyalják. Erősebbek, ügyesebbek, taktikásabbak: de meddig fokozható még az emberi teljesítőképesség?


Szöveg: Lengyel Csilla

Ha elképzelünk egy hatalmas medencét, amelyben az olimpiák történetének minden valaha élt aranyérmese versenyezne egymással 100 méteres gyorsúszásban, akkor az amerikai Caeleb Dressel nyerne a 2020-as játékokról 47,02 másodperccel, ahol megdöntötte a francia Alain Bernard 47,21-es, 2008-ban beállított rekordját. Mögötte sorakozna fel a többi olimpikon, akik az egykor győztes sebességükkel csak több 10 méteres lemaradással érnének célba. Például Hajós Alfréd, Magyarország első olimpiai bajnoka az 1896-ban elért 1:22,2-es idejével több mint 40 méterrel lemaradva ért volna be. Igaz, ő akkor még a görögországi Pireusz melletti Zea-öbölben, a 13 fokos vízben úszott – ahol az 1200 méteres úszószámot is megnyerte –, míg a modern sportban már jóval kiszámíthatóbbak a versenyzési feltételek.

Sok évre rá, 1924-ben, Párizsban a bánsági sváb származású, de amerikai színekben versenyző Johnny Weissmuller volt az első úszó, aki egy percet szakított (59,0) Duke Kahanamoku (USA) 1:01,4-es úszása után, majd négy év múlva Amszterdamban 58,6-tal újabb olimpiai rekordot állított be. Weissmuller később a Tarzan, a majomember című filmben vált nemzetközileg ismertté.

Az 1972-es müncheni játékokon Mark Spitz hét aranyérmet nyert, és majdnem visszalépett a 100 méteres versenytől, mert nem volt biztos benne, hogy elsőként ér be, ám végül 51,22-vel világrekordot állított fel. 1988-ban Szöulban Matt Biondi 100 méteres gyorsúszás döntőjében elért ideje volt a verseny egyetlen 49 másodperc alatti úszása, és új, 48,63 másodperces olimpiai rekordot állított fel, amelyet csak 12 év múlva sikerült megdönteni. Később egyre gyorsabban dőltek meg a csúcsteljesítmények, és egy-egy sportoló már több számban, több éven át is világklasszis teljesítményt tudott nyújtani. Alexander Popov például egyike annak a három sportolónak, aki három érmet szerzett 100 méteres gyorsúszásban, és 68 év után az első ember, aki egymás után két olimpián nyert aranyat (1992, Barcelona – 49,02, 1996, Atlanta – 48,74). Az évek során jellemzően egyre nő a versenyzők teljesítménye, és szinte minden olimpián világrekordok dőlnek meg, egyszer azonban nyilvánvalóan elérünk a falig. A kérdés csak az, hogy mikor, és mi lesz azután.


f\u00e9rfi fut\u00f3 a fut\u00f3p\u00e1ly\u00e1n

Unsplash

Rekordok nyomában 

Hasonló figyelhető meg a futóknál is. Ha a 100 méteres sprintben minden olimpiai érmes versenyezne egymással, Usain Bolt nyerne a 2012-es londoni versenye alapján 9,63 másodperccel (és ennél a világrekordja még jobb: 9,58), aki mögött az olimpikonok elszóródva sorakoznának. Jóval korábban, 1936-ban, Berlinben Jesse Owens világcsúcsot állított fel 4×100-as váltóban, valamint olimpiai rekordokat távolugrásban és 200 méteres gyorsfutásban is. Majd Jim Hines volt az első ember, aki 10 másodpercet javított az 1968-as mexikói olimpián, ahol 9,95-tel egy húsz évig kitartott olimpiai rekordot döntött meg. Őt követte Carl Lewis 9,92-vel, miután 1988-ban a második helyen végzett a kanadai Ben Johnson mögött, akit megfosztottak aranyérmétől, miután megbukott egy drogteszten. Az eredményeket áttekintve látható, hogy ezekben a számokban folyamatosan javultak, majd egy idő után stagnálni kezdtek az eredmények.

Dr. Lacza Zsombor, a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem tudományos és innovációs rektorhelyettese úgy fogalmaz, hogy az emberi teljesítőképesség közelít az optimumhoz vagy az elérhető maximumhoz. „Bizonyos sportágakban azt látjuk, hogy a rekordok már hosszú ideje, akár évtizedek óta nem változnak. Ezek azok a versenyszámok, ahol már közel vagyunk az elméleti maximumhoz. A technikai sportágakban ezek lassabban következnek be, mert a technika még mindig tud hova fejlődni. De ha azokat a számokat nézzük, amelyeknél a puszta emberi fizikai teljesítmény számít – például a dobószámok vagy a sprint –, ott azt tapasztaljuk, hogy a 20-30 évvel azelőtti rekordokat nem döntötték meg.”

f\u00e9rfi \u00fasz\u00f3 a medenc\u00e9ben pillang\u00f3\u00fasz\u00e1s k\u00f6zben

Unsplash

A teljesítmény mögött

Több oka is van annak, hogy a fizikai teljesítmény egyre nő. A sporttal kapcsolatos széles médiavisszhang és az üzleti haszon hozzájárult a sportolók számának növekedéséhez, beleértve a magasabb szinten versenyzőket is. Statisztikailag ez növeli annak esélyét, hogy „szélsőségesen kiugró értékek” vagy csúcsteljesítmények forduljanak elő a sportolók között, és ez részben a rekordok javulását eredményezheti. A genetika szintén közrejátszhat, ugyanis számos gén befolyásolja a sportteljesítményt, és az idő múlásával nagyfokú természetes szelekció következhet be: a legjobb sportolókat egyre inkább jellemezheti ezeknek a géneknek az elterjedése. A jövőbeli sportteljesítmény korlátait azonban egyre kevésbé a sportoló veleszületett fiziológiája, hanem egyre inkább a tudományos és technológiai fejlődés határozza majd meg, valamint az a még mindig alakuló megítélés, hogy hol húzzuk meg a határvonalat a természetes és a mesterségesen létrehozott teljesítményfokozás között.

„Az évszázad nem múlt el nyomtalanul – jelenti ki Ihász Ferenc egyetemi tanár, az ELTE Sporttudományi Intézetének oktatója, a Mészáros János Alkalmazott Terhelésélettan Kutatócsoport vezetője. – Mivel az ember genetikai készlete nem változik, egyértelműen a tudomány fejlődése teszi lehetővé az egyre növekvő teljesítményt. A tudományos vívmányok és eszközök lassan átszivárognak a versenysportba, és már egyre több paramétert képesek pontosan megmérni. Már rég nem ott tartunk, hogy Hajós Alfréd beúszik a hideg tengervízbe az úszódresszében, hanem a versenyzést egy nagyon kontrollált és tudatos felkészülési szakasz előzi meg. Mostanra rengeteg adat és információ áll rendelkezésre a verseny körülményeiről, a víz minőségéről és a klímáról. Rendkívül jó műszerek léteznek, amelyek percről percre, lélegzetvételről lélegzetvételre képesek követni a sportoló testi változásait, felmérik a mozgás paramétereit, követik a sportoló keringési teljesítményét, figyelik az izomrendszer metabolikus hátterét, a terhelést. Biomechanikailag elemzik az úszásnemek különböző fázisait, videófelvételeken figyelik a teljesítményt, és az adott versenyző magasságához, valamint karjának hosszúságához illesztik a mozdulatokat. Külön tudomány ezeknek az adatoknak az értelmezése, és beépítése a gyakorlatba.”

Olvasd tovább! A teljes cikk a Hamu és Gyémánt aktuális lapszámában található. A magazin megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.

Hamu \u00e9s Gy\u00e9m\u00e1nt 2022 ny\u00e1ri lapsz\u00e1m

Hamu és Gyémánt

A figyelmetekbe ajánljuk