Lemészárolták a lengyel művészt, aki rémálmokat festett
Zdzisław Beksiński neve talán sokaknak ismeretlen, de akik ismerik a művész alkotásait, nekik azonnal a hideg futkos a hátukon. A festő képein gyakran olyan, mintha egy apokalipszis utáni világ elevenedne meg: csontvázszerű alakok, elhagyott tájak és természetfeletti lények népesítik be őket. Ezzel szemben maga Beksiński a visszaemlékezések szerint egy csendes, udvarias és humoros ember volt, akinek élete tragikus módon ért véget.
Goya hátborzongató alkotásait talán senkinek sem kell bemutatni, ám volt egy másik művész, akinek képi világa könnyen párhuzamba állítható a spanyol alkotóéval. Zdzisław Beksińskiről mindenki úgy beszélt, mint egy zárkózott, kedves és konfliktuskerülő emberről, akinek festményei azonban egy jóval kaotikusabb világot ábrázoltak. A nyomasztó, disztópikus képek szétmálló testeket, üres tekinteteket, monumentális falakat, kietlen tájakat és különös, félig emberi, félig idegen figurákat tárnak a néző szeme elé. Mint kiderült, a képek horrorisztikus vonásai nem az ijesztgetést szolgálták. Beksiński következetesen kerülte, hogy konkrét jelentést adjon a munkáinak.
Beksiński 1929-ben született a dél-lengyelországi Sanokban, és eredetileg építészetet tanult a krakkói műszaki egyetemen. Később busztervezőként dolgozott, majd a fotózás, a rajz és a festészet felé fordult. A fényképezésben egy idő után szűknek érezte a valóság kereteit, ezért ecsettel kezdte el megteremteni azt, amit kamerával nem lehetett rögzíteni. Egyik legismertebb gondolata szerint úgy akart festeni, „mintha álmokat fényképezne”.
Ez a szemlélet különösen az 1960-as évek végétől bontakozott ki műveiben. Ekkor születtek legismertebb, aprólékosan kidolgozott, apokaliptikus hatású képei, amelyekben egyszerre van jelen a pusztulás, a szépség és valami nehezen megfogható belső csend. Később, a nyolcvanas évektől a festészete sokak szerint gótikusabb, formailag letisztultabb irányba mozdult, de a nyugtalanító atmoszféra megmaradt.
Beksiński alkotásai azért is különlegesek, mert a művész nem követett szorosan egyetlen divatos irányzatot sem. Bár gyakran a szürrealizmushoz, a mágikus realizmushoz vagy a disztópikus fantáziához kötik műveit, ő maga inkább a saját belső képeiből dolgozott. Kevéssé érdekelte a művészeti élet társasági része, nem szeretett kiállításmegnyitókra járni, és nem szívesen adott magyarázatot képeihez.
Fontos szerepet játszott az életében a zene is. Gyerekkorában zongorázni tanult, később a klasszikus zenétől a jazzen át a rockig sokféle műfajt hallgatott, festés közben pedig gyakran kifejezetten az érzelmi intenzitást kereste a zenében. Ez a belső ritmus több képén is érződik. Egyik legismertebb, cím nélküli festményét sokan csak „Trombitásként” emlegetik: a képen egy különös, arc nélküli lény olvad össze a hangszerével, mintha egész létezése egyetlen, végtelen hang megszólaltatására irányulna.
Más munkáin sokkal közvetlenebbnek tűnik a szorongás jelenléte. Egy 1971 körül készült, szintén cím nélküli képen például egy torz fej nyitott szájába árnyékszerű, rovarszerű lények áramlanak be. Egyes értelmezések szerint ez összefüggésbe hozható Beksiński pókoktól való félelmével, bár ezt az megközelítést érdemes óvatosan kezelni. A művész maga többször hangsúlyozta, hogy képeinek nincs előre meghatározott jelentése, így minden ilyen olvasat inkább lehetséges megközelítés, mintsem konkrét magyarázat.
A bezártság motívuma ugyanakkor újra és újra visszatér nála. Óriási falak, lezárt utak, apró, kiszolgáltatott alakok és fenyegető terek jelennek meg a festményein, amelyek könnyen értelmezhetők a korlátozottság, az elfojtás vagy az elszigeteltség képeiként. Ez részben visszavezethető arra is, hogy Beksiński fiatalon sokszor kötött pályán mozgott: építészetet tanult, bár eredetileg a filmipar érdekelte, és hosszú ideig olyan munkákat végzett, amelyek távol álltak művészi ambícióitól.
A kilencvenes évekre Lengyelországban már széles körben ismert alkotó lett, miközben magánélete egyre tragikusabbá vált. Felesége, Zofia 1998-ban rákban halt meg, egy évvel később zenei újságíróként és műfordítóként dolgozó fiuk, Tomasz pedig öngyilkos lett. Beksiński élete utolsó szakaszában visszahúzódóan élt Varsóban, szinte folyamatosan dolgozott. Utolsó festményei több korábbi művéhez képest jóval letisztultabbak és csendesebbek, de a látomásos, álomszerű világ még így is felismerhető maradt bennük.
Halálának körülményei legalább olyan sötétek, akárcsak képei. Holttestére 2005. február 21-én találták rá varsói lakásában. Az akkor 75 éves lengyel festőt 17 késszúrással ölték meg, a nyomok pedig egy 19 éves férfihoz, Robert Kupiechez vezettek. A fiatal egyébként Beksiński régi ismerősének és segítőjének fia volt, és állítólag azért követte el tettét, mert a művész nem akart neki pénzt kölcsönadni. A bűncselekmény különösen megrázta a lengyel közvéleményt, mert az áldozat addigra már nemzetközileg is ismert alkotónak számított.
Olvasd el ezt is!