1547. január 27-én a londoni Whitehall-palotában feszült csend uralkodott. VIII. Henrik király magánlakosztályában feküdt, orvosai és szolgái folyamatosan felügyelték az állapotát, a királyi tanács tagjai pedig a közelben várakoztak. Az 55 éves uralkodó egészsége ekkorra annyira megromlott, hogy a felépülésére alig maradt remény. A környezetében élők mégis vonakodtak kimondani a nyilvánvalót. VIII. Henrik ugyanis nem arról volt híres, hogy könnyen megbocsátott volna azoknak, akik kellemetlen hírekkel vagy a saját akaratával ellentétes véleménnyel álltak elé.
A halálának emlegetése ráadásul politikailag is veszélyes lehetett. A Tudor-kori Angliában az uralkodó haláláról való találgatás könnyen a hűtlenség gyanúját kelthette, különösen egy olyan király udvarában, aki uralkodása során számos ellenfelét és korábbi szövetségesét küldte vérpadra.
Amikor VIII. Henrik 1509-ben, mindössze 17 évesen trónra lépett, egészen más képet mutatott. Magas, jó kiállású, kiváló lovas és lelkes sportoló volt, aki rendszeresen vett részt lovagi tornákon és vadászatokon. Emellett táncolt, zenélt, és több hangszeren is játszott. A korabeli beszámolók szerint megjelenése rendkívüli benyomást tett a külföldi követekre. Fizikai ereje és magabiztossága fontos része volt uralkodói tekintélyének, hiszen a Tudor-udvarban a király személyes megjelenése a hatalom egyik legfontosabb jelképe volt.
Egészsége azonban az évek során fokozatosan romlani kezdett. Az egyik legsúlyosabb fordulópontot az 1536-os greenwichi lovagi torna jelentette, amelyen a király leesett a lováról, és egy időre elveszítette az eszméletét. Bár egészségi állapotának romlását nem lehet kizárólag erre a balesetre visszavezetni, a sérülései és a fokozódó mozgáshiány együttesen hozzájárulhattak az elhízásához. Korábbi cikkünkben is írtunk arról, hogy a király derékbősége a beszámolók szerint körülbelül 89 centiméterről 137 centiméterre nőtt. Lábán újra és újra elfertőződtek a fekélyek, amelyeket az orvosok a korabeli módszerekkel próbáltak kezelni. A sebeket felvágták, kiégették és különféle kenőcsökkel látták el, ám a beavatkozások nem hoztak tartós javulást. A király mindennapjait így nemcsak a jelentős túlsúly és a mozgáskorlátozottság, hanem az állandó fájdalom is megnehezítette.
Az 1540-es évekre Henrik már egyre nehezebben közlekedett a palotában. A beszámolók szerint környezetét is hozzá kellett igazítani megváltozott fizikai állapotához: egyes átjárókat kiszélesítettek, és különféle eszközökkel segítették a mozgatását. A fiatalon ünnepelt, rendkívüli fizikai erejéről ismert uralkodó élete utolsó éveiben már szolgái segítségére szorult. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy kifelé továbbra is a mindenható király képét kellett fenntartania.
1547 januárjára VIII. Henrik állapota kritikussá vált. A királyi tanács tagjai már az utódlásra készültek, hiszen az uralkodó egyetlen életben lévő törvényes fia, a mindössze kilencéves Eduárd örökölte volna a koronát. A helyzet azonban különösen kényes volt, mert a gyermek még nem volt elég idős az önálló uralkodáshoz. A király halála után így elkerülhetetlenné vált, hogy mások irányítsák helyette az országot. Az udvar befolyásos szereplői számára ezért egyáltalán nem volt mindegy, ki kerül majd a fiatal király közelébe.
Miközben a tanácsosok a jövőjüket mérlegelték, egy sokkal közvetlenebb probléma is megoldásra várt: valakinek közölnie kellett Henrikkel, hogy ideje felkészülnie a halálra. A hagyományos történeti beszámolók szerint végül Sir Anthony Denny, a király egyik legbizalmasabb udvari embere vállalta ezt a feladatot. Denny azon kevesek közé tartozott, akik szabadon közelíthették meg az uralkodót, és elegendő bizalmat élveztek ahhoz, hogy ilyen kényes kérdésről beszéljenek vele.
A fennmaradt leírások alapján Denny óvatosan tudatta Henrikkel, hogy állapota súlyos, és fel kell készülnie az élet végére. A király állítólag elfogadta a figyelmeztetést, majd azt kérte, hogy hívják hozzá Thomas Cranmert, Canterbury érsekét. A kérés különös jelentőséggel bírt. Cranmer ugyanis meghatározó szerepet játszott Henrik egyházi reformjaiban, Aragóniai Katalinnal kötött házasságának érvénytelenítésében és az angol egyház Rómától való elszakadásában. A király, aki évtizedeken keresztül alapjaiban alakította át országa vallási életét, utolsó óráiban éppen attól az egyházi vezetőtől várt lelki támogatást, aki a változások egyik legfontosabb közreműködője volt.
Ahogy korábbi cikkünkben is írtuk, Henrik halála előtt politikai előkészületekkel is próbálta biztosítani fia jövőjét. Élete utolsó heteiben igyekezett azokat félreállítani, akiket veszélyesnek tartott a trónöröklés szempontjából. Közéjük tartozott Henry Howard, Surrey grófja, akit 1547. január 19-én felségárulásért kivégeztek. Apját, Thomas Howardot, Norfolk hercegét szintén halálra ítélték, kivégzését pedig január 28-ra tűzték ki. A király azonban aznap hajnalban meghalt, így a herceg megmenekült. Különös fordulat, hogy miközben Henrik környezete attól rettegett, hogyan közölje vele a közelgő halálát, az uralkodó még utolsó napjaiban is mások sorsáról döntött.
Mire Thomas Cranmer megérkezett a Whitehall-palotába, Henrik állítólag már annyira legyengült, hogy nem tudott érthetően beszélni. A fennmaradt történeti hagyomány szerint az érsek arra kérte, hogy valamilyen jellel fejezze ki, bízik Isten irgalmában. A király ekkor megszorította Cranmer kezét. Bár a jelenet minden részletének történeti hitelessége nem ellenőrizhető teljes bizonyossággal, a kézszorításról szóló beszámoló VIII. Henrik halálának egyik legismertebb mozzanatává vált.
Az uralkodó 1547. január 28-án, a hajnali órákban halt meg a Whitehall-palotában, 55 éves korában. Közel 38 éven át ült Anglia trónján. Ahogy korábbi cikkünkben írtuk, halálhírét nem azonnal hozták nyilvánosságra: három napig titokban tartották. A látszat fenntartása érdekében a szolgák állítólag továbbra is ételt vittek Henrik lakosztályába, miközben a háttérben már javában zajlott a hatalom átrendeződése. Az uralkodó azt szerette volna, hogy kilencéves fia mellett egy többtagú régenstanács kormányozzon, végül azonban Jane Seymour testvére, Edward Seymour szerezte meg a legnagyobb befolyást. Lord Protector címmel gyakorlatilag ő irányította Angliát a gyermek VI. Eduárd helyett.
VIII. Henrik élete során házasságokat bontott fel, minisztereket emelt fel és taszított a mélybe, valamint alapjaiban változtatta meg Anglia vallási és politikai berendezkedését. Utolsó napjaiban azonban már sem a hatalma, sem a körülötte dolgozó orvosok nem tudtak segíteni rajta. A király, akinek akaratát évtizedeken át szinte mindenki köteles volt teljesíteni, végül ugyanazzal a kiszolgáltatottsággal szembesült, mint bármelyik alattvalója.
Olvasd el ezt is!