A 18-19. századi Hollandia vidéki lakóházaiban a téli hónapok átvészelése korántsem volt egyszerű feladat. A mai értelemben vett központi fűtés még ismeretlen volt, a családok jellemzően a konyhában vagy a lakóhelyiségben rakott tűzzel próbálták melegen tartani otthonukat. A hő azonban nehezen jutott el az épület távolabbi részeibe, ráadásul esténként a tűzveszély miatt gyakran eloltották a lángokat. Reggelre a helyiségek szinte teljesen kihűlhettek, így az embereknek más módon kellett gondoskodniuk a megfelelő éjszakai hőmérsékletről, olvasható a Delocht nevű weboldal cikkében.
A rendszerint a konyha vagy a lakószoba falában kialakított, apró teret függönnyel vagy faajtóval lehetett lezárni. A bent alvók testhője így lassabban távozott, ami a fűtetlen épületekben jelentős előnyt jelentett. A szekrényágyak a 19. század elejéig széles körben elterjedtek voltak Hollandiában, vidéken pedig még a 20. században is használták őket. Méretük a mai fekvőhelyekhez képest meglepően kicsi volt, aminek az emberek alvási szokásaihoz is köze volt.
A korabeli hiedelmek szerint ugyanis a teljesen vízszintes testhelyzet veszélyes lehetett, mert úgy gondolták, hogy ilyenkor túl sok vér áramlik az agyba, ami akár halálhoz is vezethet. Emiatt sokan félig ülő helyzetben, párnákkal megtámasztva töltötték az éjszakát. A rövidebb ágyak használatát az is megkönnyítette, hogy az emberek átlagos testmagassága kisebb volt a mainál.

A helyszűke ellenére gyakran több családtag is osztozott ugyanazon a fekvőhelyen. A kisebb gyerekek a szülők lábánál kialakított részen vagy az ágy alól kihúzható, fekvésre alkalmas fiókokban aludtak. A nagyobb fiúk sok esetben már a padláson kaptak helyet. A korabeli ágyneműk ugyanakkor messze elmaradtak a ma megszokott kényelemtől. A matracot gyakran egy durva vászonból vagy jutából készült zsák helyettesítette, amelyet cséplés után szalmával vagy pelyvával töltöttek meg. A töltelék közé időnként különféle gyógynövényeket is kevertek, hogy távol tartsák a kártevőket.
Az ilyen fekhelyek eleinte viszonylag vastagok voltak, a rendszeres használat során azonban fokozatosan összelapultak. Emiatt a zsákokat naponta felrázták, a tölteléket pedig évente cserélték. Erre higiéniai okokból is szükség volt, hiszen a régi szalmában bolhák, sőt olykor egerek is megtelepedhettek. A párnák és a takarók készítésénél szintén természetes anyagokat használtak. A szegényebb családok szénával töltött ágyneművel is beérték, míg a tehetősebbek pehelytollal bélelt darabokat engedhettek meg maguknak. A leghidegebb éjszakákon báránybőrt terítettek magukra, a fejükre pedig hálósapkát húztak, amely a hideg mellett a tetvek ellen is nyújthatott némi védelmet.
A szekrényágyaknak létezett egy mozgatható változata is, amelyet bedkoetsnek neveztek. Ezek a bútorok hasonló elven segítettek megőrizni az alvók testhőjét, ám a falba épített fekvőhelyekkel ellentétben szabadon áthelyezhetők voltak. A vagyonosabb családok számára asztalosmesterek készítettek díszes, olykor festett darabokat, amelyek ajtókkal és tárolófiókokkal is rendelkeztek. A 19. századtól a lakáskörülmények fokozatos javulása egyre inkább háttérbe szorította ezt a hagyományt. A korszerűbb építőanyagok, a kályhák elterjedése és a melegebb ágyneműk használata lehetővé tette, hogy az emberek nyitott ágyakban is átvészeljék a téli éjszakákat.
A 20. század közepére a szekrényágyak nagyrészt eltűntek a mindennapi használatból. Ma elsősorban néprajzi gyűjteményekben és szabadtéri múzeumokban találkozhatunk velük. Ilyen például a hollandiai Melderslóban működő Museumdorp de Locht, ahol a hagyományos parasztház berendezései között is megtekinthető ez az egykor nélkülözhetetlen bútordarab.
Olvasd el ezt is!
