Így vált Velence mocsaras lagúnából modern várossá
Az ötödik században Észak-Itália városai lángokban álltak, a hunok támadása elől menekülők a szárazföld helyett így a part menti lagúnák felé vették az irányt, ahol apró, mocsaras szigeteken találtak menedéket. Ezekből a kezdetleges településekből nőtt ki később Velence, a középkor egyik leggazdagabb városa, illetve korunk egyik legnépszerűbb turistacélpontja.
A mocsaras vidék körülményei szinte minden szempontból kedvezőtlenek voltak. A szigetek puha, iszapos agyagból álltak, amely alig bírta el az emberek súlyát, nemhogy épületekét. A velenceiek mégis találtak megoldást: hatalmas facölöpöket vertek le a talajba, egészen a stabilabb rétegekig, mintegy öt méter mélyen. Ezeket szorosan egymás mellé helyezték, így nem csupán megtámasztották az épületeket, hanem a környező talajt is tömörítették, kiszorítva belőle a vizet. A tetejükre fa gerendák, majd isztriai kőtömbök kerültek – ez emelte Velencét a vízszint fölé.
A megoldás zsenialitása abban rejlett, hogy a cölöpök levegőtől elzárva nem korhadtak el. Sőt, a legtöbb mai napig az eredeti helyén van, és több mint ezer éve tartja a várost. Az első házak még fából épültek, de a gyakori tüzek miatt a helyeik hamar áttértek a téglára. Az épületek magasságát három emeletre korlátozták, míg a mészhabarcs rugalmas kötést biztosított, így az egész szerkezet képes volt együtt mozogni a lassan változó talajjal. A belső falakat rácsszerűen alakították ki, a nehezebb homlokzatokat pedig vasrudakkal erősítették meg.
Az első hidak csak évszázadokkal később jelentek meg: a Rialto környékének elérésére előbb pontonhidat, majd fa-, végül kőhidat építettek. A csatornák rendszere végül teljesen átszőtte a várost, és olyan közlekedési hálózatot hozott létre, amely egyszerre volt hatékony és jól szervezett. Az áruk gyorsan áramlottak, a gyalogos és vízi közlekedés pedig nem zavarta egymást. Velence így vált az európai kereskedelem egyik legfontosabb központjává.
Iható édesvíz sem állt sokáig a helyiek rendelkezésére. Egy mérnöki bravúr oldotta meg végül a problémát: a tereket a 13-15. század során folyamatosan építették át vízgyűjtő rendszerekké. A felszín alatt agyaggal szigetelt medencéket hoztak létre, amelyeket homokkal és kővel töltöttek fel. Az esővíz a burkolaton keresztül ezekbe a rétegekbe szivárgott, majd megtisztulva a központi kutakba jutott. A közeli épületek tetői és ereszcsatornái tovább növelték a rendszer hatékonyságát, így több mint 600 kút látta el vízzel a várost.
A higiénia kérdését szintén sajátos módon oldották meg. A 16. századtól föld alatti csatornarendszert építettek ki, amely a hulladékot a lagúnába vezette. A dagály naponta kétszer kimosta a rendszert, a sós víz pedig természetes fertőtlenítőként működött, így az utcák meglepően tiszták maradtak. Velence története annak bizonyítéka, hogy még a legkedvezőtlenebb körülmények között is létrehozható egy működő, sőt virágzó civilizáció. A jelen azonban már újabb kihívást tartogat számukra: ezúttal a túlturizmus romboló hatásaival kell megküzdeniük.
Olvasd el ezt is!