Amikor a víz az úr: a történelem 5 legnagyobb cunamija

A cunami kifejezés a japán tsu (kikötő) és nami (hullám) kifejezésekből származik. Leginkább óceánokon alakul ki, tengeralatti földrengések, földcsuszamlások, vulkánkitörések vagy más nagy erejű természeti események eredményeként. Tudományos értelemben a cunami a teljes vízoszlop elmozdulását jelenti, ami mély vízben, nagy sebességgel terjed, a part felé közeledve pedig lelassul és egyre magasabb lesz. Világszerte az egyik legsúlyosabb természeti katasztrófaként tartják számon.

A cunamik többségét víz alatti földrengések okozzák, ám létezik egy különleges típus, az úgynevezett megacunami, amelyet hirtelen vízkiszorítás idéz elő, például földcsuszamlás vagy egy jégtömb leomlása. A történelem egyik legnagyobb ilyen eseménye 66 millió évvel ezelőtt történt, amikor egy 11-81 kilométer átmérőjű aszteroida csapódott a Yucatán-félszigetbe, létrehozva a Chicxulub-krátert. A becsapódás egy több mint 100 méter magas hullámot generált, amely példátlan erővel söpört végig a térségen. Egyes feltételezések szerint a víz akár Chicago és Montana államokig, de Kanada területéig is eljuthatott. A becsapódás azonban nem csupán a hullám miatt volt jelentős, ugyanis globális környezeti változásokat indított el. Teljes fajok tűntek el, sőt az eseménysorozatot a dinoszauruszok kihalásával is összefüggésbe hozták.

Japán a Csendes-óceáni „tűzgyűrű” részeként a világ egyik legaktívabb geológiai térsége. 1792-ben, hosszan tartó földrengéssorozat után az Unzen-hegy egyik lávadómja az Ariake-tengerbe omlott. Az esemény 100 méter magas cunamit váltott ki, több mint 14 ezer ember halálát okozva. A hullám először a túlparti Higo tartományt érte el, majd Shimabara városát sújtotta. A halálos áldozatok közül mintegy ötezer fő a földcsuszamlás, ötezer a túlpartra átterjedő hullám, mások pedig a visszatérő víztömeg miatt vesztették életüket. Az esetet Japán történetének legsúlyosabb vulkáni eredetű katasztrófájaként tartják számon, mely felhívta a figyelmet a vulkanikus térségek összetett veszélyeire.

A Mount St. Helens legutóbbi, 1980 tavaszán történt kitörése az Egyesült Államok történetének egyik legpusztítóbb vulkáni eseménye, amely 53 személy halálához vezetve. A kitöréskor a hegy északi oldala leomlott, a hatalmas földcsuszamlás pedig a közeli Spirit-tóban végződött. Ennek következtében egy 260 méter magas hullám keletkezett, amely fákat csavart ki és építményeket döntött össze. A vulkáni hamuval keveredve súlyos iszapárak sújtották a környéket, a tó területe pedig 526 hektárról 1260 hektárra nőtt és szív formát öltött. Bár ez a cunami egy szárazföldi tóban keletkezett, pusztító ereje jól mutatja, hogy nemcsak óceánokban alakulhatnak ki óriási hullámok.

A második világháború után Olaszország nagyszabású infrastrukturális beruházásokba kezdett, köztük egy víztározó építésébe, mintegy 100 kilométerre Velencétől. A közeli Toc-hegy gyakori földcsuszamlásaira és rengéseire már a munkálatok elején figyelmeztettek a közelben élők, ám ekkor csupán a vízszintet csökkentették. 1963. október 9-én bekövetkezett az, amitől mindenki tartott: egy hatalmas földcsuszamlás zúdult a víztározóba, 250 méteres hullámot elindítva a Vajont-gáton át a völgybe, majd a falvakba. A becsapódás pillanatában keletkező légnyomás erejét az atombombáékhoz hasonlították. Későbbi vizsgálatok szerint a heves esőzések is hozzájárultak a körülbelül kétezer ember életét követelő tragédiához.

Az eddig mért legmagasabb cunami 1958 júliusában keletkezett az alaszkai Lituya-öbölben. Egy erős földrengés hatására mintegy 30,6 millió köbméternyi kőzet zuhant 914 méteres magasságból az öbölbe. Az így kiszorított víz körülbelül 520 méter magas hullámot indított el, amely letarolta a partok teljes növényzetét, több millió fát kicsavarva. Bár a térséget alig lakják, öt ember így is az életét vesztette, és a táj drámai átalakulásának nyomai a mai napig láthatóak.