A csernobilihez hasonló ausztrál katasztrófa, amiről szinte senki sem hallott
A nyugat-ausztráliai sivatag közepén van egy hely, amely hivatalosan ma már nem létezik: nincs rajta térképen, nincsenek útjelző táblái, nincs áram, és az állam kifejezetten arra kéri az embereket, hogy ne is közelítsék meg. Wittenoom, az egykor virágzó bányaváros mára az egyik legsúlyosabb ipari és környezeti katasztrófa emlékhelye – sok szempontból Ausztrália saját Csernobilja.
Wittenoom története közel száz évvel ezelőtt kezdődött, amikor az 1930-as években egy kis bányavállalat egy különleges, kékes színű ásványt kezdett kitermelni a környező szurdokokban. Ez az anyag nagy keresletnek örvendett: erős volt, jól szigetelt és ideálisnak tűnt az építőipar számára. A második világháború után egy nagyobb vállalat vette át a bányát, a termelést felfuttatták, és az állam támogatásával pedig egy teljes települést hoztak létre a munkásoknak. Így született meg Wittenoom.
A város rövid idő alatt benépesült. Volt iskola, kórház, szálloda, posta, pékség, minden, ami egy átlagos ausztrál kisvároshoz kellett. Az 1950-es évekre tízezrek éltek és dolgoztak itt, a bánya pedig az ásvány egyetlen forrása lett az országban. Egyetlen évtized alatt több mint százezer tonnát termeltek ki belőle.
A bányászat során keletkező finom szemcséjű hulladékot nem kezelték veszélyes anyagként. Halomba rakták a város szélén, majd a lakók elkezdték „újrahasznosítani”: utakat építettek belőle, házakat szigeteltek vele, beterítették vele az udvarokat, járdákat, iskolai udvarokat, játszótereket. A kék por mindenhol ott volt. Csökkentette a hőséget, olcsó volt, és senki nem figyelmeztette az embereket arra, hogy minden belélegzett szemcse potenciálisan halálos.
Pedig a veszély már ekkor ismert volt. Az azbeszt egészségkárosító hatásait az orvostudomány a 20. század első felében dokumentálta. A finom, tűéles rostok belélegezve beágyazódnak a tüdő szöveteibe, maradandó károsodást okoznak, hegesítik a szerveket, és idővel súlyos, gyógyíthatatlan betegségekhez vezetnek.
Az első súlyos következmények az 1960-as években váltak nyilvánvalóvá, amikor a bányában korábban dolgozók körében megjelent egy ritka és rendkívül agresszív daganatos betegség: a mezotelióma. Ez a rák jellemzően évtizedekkel az azbeszt-expozíció után alakul ki, és gyakorlatilag mindig halálos. Néhány éven belül százszámra jelentkeztek új esetek – több, mint Nyugat-Ausztrália összes többi bányájában együttvéve.
A bánya végül 1966-ban bezárt, de nem egészségügyi okokból, hanem gazdasági megfontolások miatt. A város lassan kiürült, az állam csak később kezdte felszámolni a települést, és arra kérte a maradék lakókat, hogy saját biztonságuk érdekében költözzenek el. A következmények azonban ekkorra már visszafordíthatatlanok voltak. Több mint kétezer egykori lakos és bányász halt meg azbeszttel összefüggő betegségekben, gyakran hosszú, fájdalmas leépülés után.
2006-ban Wittenoom hivatalosan is megszűnt település lenni. Leválasztották az elektromos hálózatról, eltávolították a táblákat, törölték a térképekről. A veszély azonban nem tűnt el. Hárommillió tonnányi azbeszthulladék maradt hátra a környező szurdokokban. A szél és a víz máig szétteríti a rostokat egy több tízezer hektáros területen, amely ma a déli félteke legnagyobb szennyezett régiójának számít.
A terület az őslakos közösségek számára is különösen tragikus. A bányászat előtt itt élő emberek kulturális és spirituális szempontból is fontos helyeket veszítettek el, miközben sokan közülük gyerekként játszottak a mérgezett szurdokokban, és később súlyos betegségekkel fizettek ezért. Évtizedek óta sürgetik a terület megtisztítását, de a költségek óriásiak, a teljes mentesítés becslések szerint százmilliókba kerülne.
Wittenoom nem sugárzik, mint Csernobil. Nincs egyetlen robbanás, nincs egyetlen pillanat, amelyhez a tragédiát kötni lehetne. Itt a katasztrófa lassan, csendben történt: évtizedeken át, miközben az emberek dolgoztak, éltek, gyerekeket neveltek, mit sem sejtve arról, hogy mekkora veszélynek vannak kitéve.
Olvasd el ezt is!