Wittenoom története közel száz évvel ezelőtt kezdődött, amikor az 1930-as években egy kis bányavállalat egy különleges, kékes színű ásványt kezdett kitermelni a környező szurdokokban. Ez az anyag nagy keresletnek örvendett: erős volt, jól szigetelt és ideálisnak tűnt az építőipar számára. A második világháború után egy nagyobb vállalat vette át a bányát, a termelést felfuttatták, és az állam támogatásával pedig egy teljes települést hoztak létre a munkásoknak. Így született meg Wittenoom.
A város rövid idő alatt benépesült. Volt iskola, kórház, szálloda, posta, pékség, minden, ami egy átlagos ausztrál kisvároshoz kellett. Az 1950-es évekre tízezrek éltek és dolgoztak itt, a bánya pedig az ásvány egyetlen forrása lett az országban. Egyetlen évtized alatt több mint százezer tonnát termeltek ki belőle.
A bányászat során keletkező finom szemcséjű hulladékot nem kezelték veszélyes anyagként. Halomba rakták a város szélén, majd a lakók elkezdték „újrahasznosítani”: utakat építettek belőle, házakat szigeteltek vele, beterítették vele az udvarokat, járdákat, iskolai udvarokat, játszótereket. A kék por mindenhol ott volt. Csökkentette a hőséget, olcsó volt, és senki nem figyelmeztette az embereket arra, hogy minden belélegzett szemcse potenciálisan halálos.
Pedig a veszély már ekkor ismert volt. Az azbeszt egészségkárosító hatásait az orvostudomány a 20. század első felében dokumentálta. A finom, tűéles rostok belélegezve beágyazódnak a tüdő szöveteibe, maradandó károsodást okoznak, hegesítik a szerveket, és idővel súlyos, gyógyíthatatlan betegségekhez vezetnek.
Az első súlyos következmények az 1960-as években váltak nyilvánvalóvá, amikor a bányában korábban dolgozók körében megjelent egy ritka és rendkívül agresszív daganatos betegség: a mezotelióma. Ez a rák jellemzően évtizedekkel az azbeszt-expozíció után alakul ki, és gyakorlatilag mindig halálos. Néhány éven belül százszámra jelentkeztek új esetek – több, mint Nyugat-Ausztrália összes többi bányájában együttvéve.
A bánya végül 1966-ban bezárt, de nem egészségügyi okokból, hanem gazdasági megfontolások miatt. A város lassan kiürült, az állam csak később kezdte felszámolni a települést, és arra kérte a maradék lakókat, hogy saját biztonságuk érdekében költözzenek el. A következmények azonban ekkorra már visszafordíthatatlanok voltak. Több mint kétezer egykori lakos és bányász halt meg azbeszttel összefüggő betegségekben, gyakran hosszú, fájdalmas leépülés után.
2006-ban Wittenoom hivatalosan is megszűnt település lenni. Leválasztották az elektromos hálózatról, eltávolították a táblákat, törölték a térképekről. A veszély azonban nem tűnt el. Hárommillió tonnányi azbeszthulladék maradt hátra a környező szurdokokban. A szél és a víz máig szétteríti a rostokat egy több tízezer hektáros területen, amely ma a déli félteke legnagyobb szennyezett régiójának számít.
A terület az őslakos közösségek számára is különösen tragikus. A bányászat előtt itt élő emberek kulturális és spirituális szempontból is fontos helyeket veszítettek el, miközben sokan közülük gyerekként játszottak a mérgezett szurdokokban, és később súlyos betegségekkel fizettek ezért. Évtizedek óta sürgetik a terület megtisztítását, de a költségek óriásiak, a teljes mentesítés becslések szerint százmilliókba kerülne.
Wittenoom nem sugárzik, mint Csernobil. Nincs egyetlen robbanás, nincs egyetlen pillanat, amelyhez a tragédiát kötni lehetne. Itt a katasztrófa lassan, csendben történt: évtizedeken át, miközben az emberek dolgoztak, éltek, gyerekeket neveltek, mit sem sejtve arról, hogy mekkora veszélynek vannak kitéve.
Olvasd el ezt is!