A fényűző versailles-i kastély egykor sokkal koszosabb, büdösebb és veszélyesebb volt, mint hinnénk

Amikor XIV. Lajos – a Napkirály – a 17. század végén Versailles-ba költöztette a királyi udvart, az épület még vadászkastélyként működött. Az uralkodó grandiózus palotává alakíttatta, és elvárta, hogy a francia arisztokrácia is vele tartson. A látvány valóban lenyűgöző lett – az illatok már kevésbé.

A korszak emberei ugyanis egészen máshogy gondolkodtak a tisztálkodásról. A meleg vizes fürdést sokan egészségtelennek tartották, mert úgy hitték, gyengíti a testet és „megnyitja a pórusokat” a betegségek előtt. XIV. Lajosról a történészek azt tartják, hogy egész életében mindössze két alkalommal fürdött. A mindennapi higiénia kimerült annyiban, hogy időnként alkohollal és illatszerekkel dörzsölte át a testét, reggelente kezet mosott, és gyakran cserélt inget.

A helyzet az illemhelyeknél vált igazán kritikussá. Versailles-ban kevés volt a nyilvános latrina, csatornarendszer pedig gyakorlatilag nem létezett. A szobákban használt éjjeliedények tartalmát sokszor egyszerűen az ablakon öntötték ki, a folyosókon és a kertekben sem volt ritka a nyilvános vizelés. Korabeli beszámolók szerint lehetetlen volt úgy végigsétálni a kastélyban, hogy az ember ne találkozzon ilyen jelenetekkel.

A túlterhelt latrinák gyakran túlcsordultak, a szennyvíz beszivárgott a falakba és a padló alá. A bűz mindent áthatott: a kastély termeiben és kertjeiben állítólag olyan szag terjengett, amely öklendezésre késztette az embert. A királyi udvar ezt hatalmas mennyiségű parfümmel próbálta ellensúlyozni – kevés sikerrel.

A higiéniai hiányosságok komoly veszélyt is jelentettek. Az ételeket gyakran nem megfelelő körülmények között készítették, időnként szennyvíz szivárgott be a konyhákba. A bélparaziták gyakoriak voltak az udvar tagjai között, és még maga a király sem kerülte el ezeket a fertőzéseket. Az ételmaradékok a rágcsálókat is vonzották, őket pedig macskák követték, amelyek ürüléke és tetemei tovább rontották a közegészségügyi helyzetet. Versailles így egyszerre volt fényűző rezidencia és a fertőzések melegágya.

Csak XIV. Lajos halála után kezdődtek el a komolyabb javítások. Utódja, XV. Lajos bővíttette a szennyvízelvezetést, és megpróbálta távolabb vinni a hulladékgyűjtőket a kastélytól, a problémák azonban sosem szűntek meg teljesen; a versailles-i udvar mindennapjai éles ellentétben álltak azzal a képpel, amely ma él róluk.