Edvard Munch legismertebb festményén, A sikolyon látható alak valójában nem is sikít
Edvard Munch A sikoly című képe mára az egyetemes szorongás egyik jelképévé vált: a torz arcú, koponyaszerű alak a vérvörös ég alatt a popkultúrában is ismert, pedig eredetileg egy nagyon konkrét, személyes élményből született. A legfontosabb félreértés azonban rögtön az elején tisztázható: a figura nem sikít. A kezét a fülére szorítja, mintha éppen el akarná zárni magát attól a rettenetes hangzavartól, amelyet maga a világ bocsát ki.
Munch egy naplóbejegyzésében pontosan leírta azt a pillanatot, amelyből a festmény született. Egy januári estén két barátjával sétált, amikor a nap lenyugodott, és az ég hirtelen „olyan vörössé vált, mint a vér”. A barátai továbbmentek, ő azonban megállt, reszketett a szorongástól, és úgy érezte, mintha „egy hatalmas, végtelen sikoly” söpört volna végig a természeten. Nem egy ember ordítása volt ez, hanem maga a létezésé.
Ez az érzékenység egész pályáján elkísérte Munchot. Élete szinte megszakítás nélkül a betegség, a gyász és a mentális szenvedés körül forgott. Édesanyja és egyik nővére tuberkulózisban halt meg, apja és nagyapja depresszióval, húga, Laura pedig skizofréniával küzdött, majd elmegyógyintézetbe került. Egyetlen fiútestvére is fiatalon meghalt. Munch maga is beteges gyerek volt, sok időt töltött ágyban, ahol rajzolással próbálta túlélni a félelmet és az elszigeteltséget.
A 19. század végének Európája sem kínált számára nyugalmat. Az iparosodás, a városiasodás, a társadalmi feszültségek és a vallás szerepének megingása egy olyan világot teremtett, amelyben sokan érezték magukat gyökértelennek és fenyegetettnek. Christianiában, a mai Oslóban, ahol Munch felnőtt, a szegénység és a betegségek mindennaposak voltak. Ebben a közegben nem csoda, hogy művészete egyre inkább a belső félelmek és a lelkiállapotok kifejezésére koncentrált.
Munch fiatalon bekerült a város bohém köreibe, ahol a radikális író, Hans Jæger arra biztatta, hogy szakítson a hagyományos erkölcsökkel és vallással, és a saját érzelmi igazságát fesse meg. Ettől kezdve képei egyre kevésbé a külvilágot, sokkal inkább a belső világot ábrázolták. Párizsi évei során találkozott az impresszionisták és posztimpresszionisták művészetével, Van Gogh, Gauguin és Toulouse-Lautrec merész színei és vonalai pedig megmutatták neki, hogyan lehet az érzelmeket formává alakítani.
A sikoly nem önálló képként készült, hanem egy nagyobb ciklus része volt, amelyet Munch Az Élet frízének nevezett. Ebben a sorozatban a szerelem, a vágy, a félelem és a halál egyfajta vizuális költeménnyé áll össze. A festő több változatot is készített belőle, részben azért, mert nem tudott elszakadni a képeitől, részben azért, mert azt tervezte, hogy a sorozatot egyben hagyja meg az utókornak. A kompozíció zavarba ejtően egyszerű. A híd éles vonalai, a háttérben elnyúló fjord és az ég kavargó színei mind egy irányba mutatnak, mintha a világ maga is szétesne. A két háttéralak, akik közönyösen sétálnak tovább, függőlegesek és stabilak, miközben a fő figura eltorzul és beleolvad a környezetébe. Ők a hétköznapi világ, amely nem vesz tudomást a belső összeomlásról.
A festmény technikája is ezt az idegességet tükrözi. Munch olcsó kartonra dolgozott, híg festékkel, nem lakkozta a képeit, sőt néha szándékosan tette őket ki az időjárás hatásainak, hogy „éljenek”. Úgy vélte, a túlzott gondosság megöli a művet. A képen később egy halvány ceruzafelirat is megjelent:
Infravörös vizsgálatok kimutatták, hogy ezt maga Munch írta rá, ironikus válaszként azoknak, akik a mentális állapotát támadták.
Olvasd el ezt is!