Hamis festmények, valódi dollármilliók: a művészeti világ legnagyobb átverése

A felháborodásból nyomozás lett, és hamar kiderült, hogy nem egyetlen rossz fogásról van szó: más, ugyanebből az időszakból származó Molzahn-művek is sorra buktak le. Az egyik legárulkodóbb részlet egy olyan pigment volt, amely a kép feltételezett keletkezésekor még nem is létezett. A szálak egy berlini műkereskedőhöz futottak el, aki ugyan megnevezte, kitől vette a képeket, a rendőrség mégsem tudta elérni a következő láncszemet. Ám mindez csak a jéghegy csúcsa volt: a hamis Molzahnok mögött egy jóval nagyobb, évek óta működő rendszer állt, amely akkor még láthatatlan maradt.

Néhány száz kilométerrel arrébb eközben Wolfgang Beltracchi dolgozott a műtermében, és pontosan tudta, mitől működik a csalás. Nem híres, ikonikus képeket másolt, hanem „újonnan előkerült” műveket készített, olyanokat, amelyek papíron hihetően hiányozhattak egy-egy életműből. A trükkhöz valódi, régi vásznat szerzett, majd olyan stílusban festett, amely beleillett a korszakba, végül pedig nem a saját nevét írta alá, hanem például Heinrich Campendonkét. A képeket a felesége, Helene Beltracchi vitte be a piaci vérkeringésbe, és ha kérdés érkezett az eredetről, egy olyan történetet tálalt, amire a művészeti világ egyszerre volt érzékeny és fogékony. A legenda középpontjában egy valós történelmi szereplő, Alfred Flechtheim állt, a náci korszakban üldözött műkereskedő, akinek elveszettnek hitt műtárgyai köré könnyű volt hihető mítoszt építeni.

A történet szerint a képek egy örökségből kerültek elő, egy családi gyűjteményből, amelyet Flechtheim még a kisajátítások előtt „biztonságba menekített”, majd évtizedekkel később a családon belül bukkant fel újra. A mese annyira jól volt szabva, hogy nemcsak a vevőket, hanem a szakértőket is megdolgozta: amikor a Girl with a Swan felbukkant, hitelesítések és katalógusok adtak neki rangot, a sztori pedig egyszerre legitimálta a „kollekció” többi darabját is. Beltracchiék ráadásul akkor is tudtak bizonyítékot gyártani, amikor már túl sok lett a kérdés: beállítottak egy korabelinek tűnő családi fotót, amelyen a falon a képek látszottak, a szereplő pedig nagymamának öltözve valójában Helene volt. 

A fordulat 2006-ban jött el, amikor egy Campendonknek tulajdonított festmény, a Red Picture with Horses rekordközeli összegért cserélt gazdát, majd a vevő olyan dokumentumokat kért, amelyek valójában nem léteztek. A plusz vizsgálatok során előbb a hátoldali „eredetet igazoló” címke bukott meg, majd a tudományos elemzés még keményebb ütést vitt be: a festékben olyan összetevőt találtak, amelyet Campendonk a saját korában nem használhatott. A dominó dőlni kezdett, rövid idő alatt újabb gyanús képek kerültek elő, és a „családi örökség” történetében is akkora ellentmondások nyíltak, hogy már nem lehetett őket betapasztani. A nyomozás végül eljutott a kulcsszereplőkhöz, köztük Jeannette Spurzemhez és Otto Schulte-Kellinghaushoz is, a középpontban pedig ott állt Beltracchi.

A per végül megállapodással zárult: több vádlott bűnösnek vallotta magát csalásban, és a bíróság büntetéseket szabott ki, miközben a szakma még évekkel később is azon vitatkozott, hány hamis kép kerülhetett valójában a piacra. A történet utóélete pedig külön fejezet: Beltracchi a büntetés után is a reflektorfényben maradt, és sokan úgy beszéltek róla, mint aki „leleplezte” a művészvilág hiúságát és hiszékenységét.