Egyszerre hátborzongató és megnyugtató a holtak szigetét ábrázoló svájci festmény

Arnold Böcklin svájci festő a 19. század második felének egyik különös alakja volt. Munkáiban nem a pontos történetmesélés érdekelte, hanem a hangulat, a sejtetés és a belső képek megidézése. Festészete a romantika, a szimbolizmus és a misztikum határán mozog, és tudatosan elutasítja az egyértelmű magyarázatokat. Böcklin maga sem szívesen beszélt művei jelentéséről: számára a kép nem megfejtendő rejtvény volt, hanem egy állapot, amelybe a néző belehelyezkedhet.

A holtak szigete egy sziklás, zárt szigetet ábrázol, amelyet magas ciprusfák vesznek körül. Ezek a fák a dél-európai temetők gyakori növényei, és már önmagukban is az elmúlás és az örökkévalóság gondolatát hordozzák. A sötét vízen egy csónak közeledik a sziget felé. A hajóban egy evezős alak, egy fehérbe burkolt figura és egy letakart koporsó látható, mindannyian háttal a nézőnek. A jelenet egyértelműen egy utolsó útra utal, mégsem derül ki, ki az elhunyt, ki a fehér alak, és pontosan mi vár rájuk a szigeten.

Ez a bizonytalanság a festmény egyik kulcsa. A fehér alakot egyesek ősi papként értelmezik, mások egy régi itáliai legendára utalnak, amely szerint a halott saját maga lép be a koporsójába. A sötét víztömeg sokak számára a görög mitológia alvilági folyóját idézi, ahol a halottak lelkeit egy révész szállítja át a túlvilágra. A sziklafalba vájt nyílások lehetnek sírkamrák, de az is kérdés marad, kiket rejthetnek. Böcklin nem ad kapaszkodót: minden elem egyszerre beszédes és homályos.

A festményhez kapcsolódó egyik visszatérő kérdés az inspiráció helyszíne. Az évtizedek során felmerült egy firenzei temető, egy Nápoly környéki, sőt egy Montenegróhoz közeli sziget is, de egyik feltételezés sem bizonyítható. Maga a kép inkább egy belső tájat ábrázol, nem egy konkrét földrajzi helyet: egy olyan teret, ahol nincs jelen az élet, csak a természet, a csend és a halál elkerülhetetlensége.

A holtak szigete ráadásul nem egyetlen festmény. Böcklin összesen hat változatot készített belőle, amelyek alapvető elemeikben megegyeznek, de apró részleteikben eltérnek: a színek árnyalataiban, a sziklák formájában, a ciprusok elrendezésében vagy a sírkamrák számában. Az egyik változat a második világháború végén megsemmisült, ma már csak egy fekete-fehér felvétel őrzi. A különböző verziók összehasonlítása jól mutatja, hogy Böcklint nem egy „végleges” kép érdekelte, hanem ugyanannak a hangulatnak az újra és újra való megfogalmazása.

A festmény különösen nagy hatást gyakorolt a 19–20. század fordulóján, amikor Európában egyre erősebb viták folytak a temetkezésről, a zsúfolt városi temetők problémáiról és a halál társadalmi kezeléséről. Sokan egy csendes, természetközeli végső nyughely gondolatában látták a megoldást, és Böcklin szigete pontosan ezt az elképzelést testesítette meg: a halál nem félelmetes eseményként, hanem nyugodt átkelésként jelenik meg.