Goya fekete festményein nem az a legijesztőbb, amit elsőre látunk
A spanyol Francisco Goya munkásságát sokáig a királyi portrék és a felvilágosodás kifinomultsága jellemezte. Aztán az életmű utolsó szakaszában minden megváltozott – csendben, egy Madrid melletti vidéki ház, a Quinta del Sordo falain belül. Itt születtek meg ugyanis azok a Fekete festményeknek nevezett alkotások, amelyeket Goya nem a közönségnek, hanem önmagának festett. Tizennégy remekmű, amelyek egytől egyig nyugtalanítóak, sőt rémisztőek.
Francisco Goya a 18. századi Spanyolországban nőtt fel. Fiatalabb korában leginkább a díszes rokokó stílus volt rá jellemző, majd a királyi család megbízott festőjeként is dolgozott. Hosszú és rendkívül termékeny életének legmegdöbbentőbb művei azonban nem ezekben az időszakokban születettek, hanem utolsó éveiben, amikor megalkotta a Fekete festményeket.
A sorozat fő motívuma a sötétség és a pesszimizmus. Elmosódó arcok, torz testek, erőszak, őrület, babona. A leghírhedtebb jelenet – amikor az aranykort szimbolizáló római istenség, Szaturnusz felfalja gyermekét – mintha egy rémálom kimerevített pillanata lenne. De a valódi félelem nem a vérben vagy az eltorzult tekintetekben rejlik, hanem abban, amit ezek a képek a világról állítanak. miszerint
A képek jobb megértéséhez fontos tudni, hogy Goya időskorára mindent elveszített, amely korábban az életéhez tartozott. Egy rejtélyes betegség következtében megsüketült, elszigetelődött a társadalomtól, miközben végignézte hazája széthullását a napóleoni háborúk alatt. Látta Madrid utcáin a kivégzéseket, a hatalom kegyetlenségét, a politika képmutatását. Az egész életét meghatározó, felvilágosodásba vetett hite lassan teljesen kiüresedett, ami jól tükröződik a nyomasztó festményeken is.
A démoni alakok nem konkrét szereplők. Sokkal inkább belső állapotok, amelyek a félelmet, paranoiát, cinizmust és kiábrándultságot képezik le. Ezek a festmények nem történeteket mesélnek el, hanem megmutatják, milyen az, amikor az ember már nem akar senkinek megfelelni. Amikor nincs közönség, nincs megrendelő, nincs semmiféle elvárás. Csak a belső, kiüresedett gondolatok maradnak – a lehető legnyersebb formában.
A Fekete festmények legijesztőbb vonása éppen ez az őszinteség. Nem akar tetszeni és nem akar tanítani, csak rögzíti a jelen fájdalmát és kilátástalanságát. És ezzel akaratlanul is megelőzi a modern művészetet: az expresszionizmust és a művészet pszichológiai mélységeit.
Olvasd el ezt is!