Kevesen tudják, de Leonardo kétszer is megfestette ugyanazt a mesterművet

Leonardo da Vinci az 1480-as évek elején kapott megbízást Bartolomeo Scorlionétől, a milánói San Francesco Maggiore templomban működő Szeplőtelen Fogantatás Testvérisége kápolna elöljárójától. A feladata az volt, hogy készítsen egy oltárképet. Kikötötték számára, hogy a festménynek a szeplőtelen fogantatás dogmáját kell ábrázolnia – azt a hittételt, miszerint Mária bűn nélkül született. A testvériség egy tehetséges, feltörekvő művészt keresett, ám ekkor még nem számoltak da Vinci makacs természetével, újító szellemével és azzal, hogy nehezen tűrte meg a kötöttségeket.

Nagyjából három évet vett igénybe az oltárkép elkészítése, amely annak első változata lett. A ma a Louvre-ban látható alkotás témája akkoriban még viszonylag újnak számított: a pápa mindössze hat évvel korábban hagyta jóvá hivatalosan a dogmát, így a festő nem követhetett ikonográfiai hagyományokat.

Leonardo viszont az első verziót saját művészi gondolkodásának egyik csúcspontjaként élte meg. Ennek ellenére vállalta, hogy elkészít egy második változatot, amely megfelel a megrendelők elvárásainak. Közel egy évtizedbe telt, mire nekilátott, és újabb tíz évbe telt, mire befejezte. A hosszú idő azonban meghozta gyümölcsét, hiszen a ma a londoni Nemzeti Galériában kiállított alkotást elfogadták.

Mindkét, közel két méter magas kép Szűz Máriát ábrázolja a gyermek Jézussal, Keresztelő Szent Jánossal és egy angyallal, egy nyitott, barlangszerű térben. A fő jelenet egy háromszögbe rendezett kompozícióban bontakozik ki: Szűz Mária a földön ül, ez az úgynevezett alázatos Madonna ábrázolás. Jobb kezét Keresztelő Szent János vállán nyugtatja, bal kezét Jézus feje fölé emeli védelmező gesztussal. János imádkozva fordul Jézus felé, aki jobb kezét áldásra emeli. Mögöttük egy arkangyal foglal helyet, akit gyakran Gábrielként vagy Uriélként azonosítanak. Az angyal alakja finoman androgün, ami jól illeszkedik Leonardo más műveihez. A festő ugyanis az égi lényeket gyakran nem egyértelmű nemi jegyekkel ábrázolta.

A háttérben sziklás barlang és folyó látható, amelyeket sokan a Milánótól északkeletre fekvő Dolomitok ihletésének tudnak be. Az előtérben részletgazdag növényvilág jelenik meg, ebben íriszeket, liliomokat és borostyánt fedezhetünk fel.

A Londonban kiállított festményen megjelennek a hagyományosabb elemek is: glóriák Jézus, Mária és Keresztelő Szent János feje felett, valamint János kezében ott a kereszt is. Ezek a részletek azonban teljesen hiányoznak a Louvre-ban található változatról. A különbségek Jézus arcán is jól láthatók, illetve az angyal szerepe is eltér. Míg az első változaton a lány Jánosra mutat, a második képen tekintete inkább a távolba réved, mintha nem aktív résztvevője, hanem szemlélője lenne a jelenetnek.

Bár a testvériség annak idején a szimbolika hiányát rótta fel, valójában mindkét festmény tele van jelentőségteljes elemekkel. A sziklák és a barlang menedéket, biztonságot jelképeznek, ugyanakkor Krisztusra is utalnak, akit gyakran neveznek a kereszténység sziklájának. A Keresztelő Szent János feje mögött megjelenő pálmalevelek egyszerre utalnak Máriára és Jézus földi kísértések felett aratott győzelmére. A glóriák elhagyása radikális lépés volt a középkori és kora reneszánsz hagyományokhoz képest, ugyanakkor előrevetítette a reneszánsz realisztikusabb szemléletét. A második, konvencionálisabb változatban a glóriák visszatérnek, ám már finom, vékony aranykörökként, és Keresztelő Szent János is egyértelműen azonosítható a mártíromság keresztjével.

A festmény alakjai szinte beleolvadnak a barlang félhomályába, lágyan bontakoznak ki a sötétségből. Ez Leonardo híres sfumato technikájának köszönhető, amely az olasz sfumare szóból ered. Ennek jelentése „füstként eloszlani”. A módszer lényege a fény és árnyék közötti finom átmenetek használata az éles kontrasztok helyett. A végső hatást a festő egy lakkrétegből és fekete pigmentből álló bevonattal erősítette meg, amely fátyolos, ködös atmoszférát adott a képnek.