A tektonikus mérések alapján a sarki gejzírekből kihulló jégszemcsék lerakódásai egyes helyeken akár 700 méter mélyek is lehetnek – számol be a kutatás eredményeiről a ScienceAlert.
A kutatók szerint az eredmények azt jelenthetik, hogy a fagyott hold, és annak kitörései sokkal aktívabb lehetett a múltban, mivel a jelenlegi adatok alapján csak mérsékelt gejzírkitöréseket észlelnek.
Ez is érdekelhet: Kiderült, hogyan keletkeztek a Szaturnusz gyűrűi
Bár az Enceladus átmérője mindössze 500 kilométer, a Szaturnusz egyik legérdekesebb holdjáról van szó. A holdat nem csak egy erősen tükröződő jégpáncél borítja, hanem egy mély, folyékony, sós vízzel teli óceánt is rejt, amelyet a kutatók már régóta kiszemeltek maguknak az élet jelei után kutatva.
A Szaturnusz és a távolabbi Dione hold közötti erőhatásoknak köszönhetően az Enceladus fagyott burkát rendszeresen megmozgatják az árapályerők, olyannyira, hogy a hold déli pólusánál a kéreg vékonyabb régióiban repedések keletkeznek.
A nyomás alatt álló folyékony víz behatol ezekbe a repedésekbe, ahol kitágul és elpárolog, és a közeli vákuumban hirtelen fagyott részecskék szuperszonikus hóviharába tör ki.
Ennek a fagyott óceánpermetnek egy része a Szaturnusz körüli pályára kerül, hozzájárulva annak gyűrűihez. A nehezebb részecskék visszahullnak a hold felszínére, és a bolygókutatók szerint regolitot alkotnak (a felszíni kőzetekre változó arányban ható fizikai aprózódás - a szerk.).
Getty Images
2017-ben amerikai kutatók nagy felbontású képeket tettek közzé a Cassini-misszióról, amelyeken az Enceladus felszínén található, szerintük gödörláncoknak nevezett geológiai képződmények láthatóak.
A ScienceAlert cikke szerint más bolygókon, köztük a Földön is, ezek a kráterszerű struktúrák akkor alakulhatnak ki, amikor a felszíni anyag hirtelen egy üres térbe süllyed, például lávacsövek vagy karsztos barlangrendszerek formájában.
A bolygókutatók kizárva a becsapódások és más geológiai tevékenységek forrását, arra a következtetésre jutottak, hogy a kör és ellipszis alakú gödrök – némelyikük akár egy kilométer átmérőjű is lehet – a kéregben a laza regolitrétegek alatt húzódó törések kiterjedésével és kiszélesedésével jöttek létre.
A gödrök szélessége és mélysége pedig alkalmas arra, hogy a kutatók többet tudjanak meg a gödrökbe omló regolit tulajdonságairól és kialakulásáról, beleértve annak vastagságának közelítő becslését is.
A kutatók számításai szerint az Enceladus krátereire átlagosan 250 méter körüli hóvastagságot mutattak ki, egyes mélységek pedig mintegy 700 métert is elérhettek.
Figyelembe véve, hogy a jeges óceáni víz fúvókái milyen sebességgel szállíthatnak megfelelő mennyiségű havat, az Enceladus csak akkor tudott elegendő havat lerakni a hold lehetséges létezésének utolsó néhány milliárd éve alatt, ha a hótorlaszok a lehető „legbolyhosabbak és -porózusabbak" voltak.
A tanulmány szerint viszont valószínűbb, hogy a hó sűrűsége változó keverékű volt, ami miatt azt feltételezik a kutatók, hogy a hóesés mértéke alkalmanként sokkal nagyobb volt a múltban.
Ez azt jelenti, hogy a gejzírek egy időben kifejezetten nagy aktivitást mutathattak, esetleg az Enceladus történetében több vízgőzfúvóka volt jelen – de az is lehet, hogy mindkettő.
Mindez azért fontos, mert ha a szakértők tudnánk, hogy a holdat milyen vastag hópor takarja, akkor az megkönnyítené a jövőben a felszínére leszálló szondák dolgát.
