Amikor a Pixar 1988-ban bemutatta a „Bádogjáték" című számítógép-animációs technikával készült rövidfilmjét, a tesztközönség utálta a játékokat terrorizáló, Billy nevű, álrealisztikus baba látványát. A heves reakció meggyőzte a Pixart, hogy kerülje a hátborzongatóan valósághű emberi karakterek készítését.
A tudósok az évek során elkezdték jobban beleásni magukat a témában, hogy megértsék, miért vált ki az emberekből nyugtalanságot, ha emberi tulajdonságokkal rendelkező robotokat látnak, esetleg virtuális karaktereket. Mindez döntő fontosságú lehet, ha az emberhez hasonló robotok vagy virtuális társak az elkövetkező években megszaporodnak majd a háztartásokban.
Az uncanny valley nevű elmélet szerint az emberi megjelenés vagy viselkedés ismerősebbé tehet egy mesterséges figurát a nézők számára – de csak egy bizonyos pontig. A nézők számára az ismertség érzése meredeken zuhan, amint a mesterséges figura megpróbál egy valósághű embert utánozni, de az mégsem sikerül neki teljesen.
A kutatók szerint, ha egy ilyen figura vagy robot, ha emberinek néz ki, de a mozgása rángatózik, vagy nem tud megfelelő szemkontaktust teremteni, akkor az az emberek számára hátborzongatóvá válik.
Ayse Saygin, a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem kognitív tudósa szerint a kulcs az, hogy amikor emberszerűvé válik egy robot vagy avatár megjelenése, az agy elvárásai is növekednek. Amikor ezek az elvárások nem teljesülnek, akkor az agy rosszul dolgozza fel az élményt.
Túlságosan emberi
Saygin és kutatótársai szerint a jelenség nem követi pontosan a már említett uncanny valley völgymetaforát. Szerintük az uncanny valley érzés akkor keletkezik, amikor egy mesterséges figura elég valóságosnak tűnik vagy viselkedik ahhoz, hogy mentálisan átkapcsoljon az emberi agy, azaz hirtelen elkezdjük a figurát lehetséges embernek tekinteni.
Egy mesterséges figura viszont elkerülhetetlenül elbukik egy ilyen teszten.
A kutatók megállapították, hogy az egyetemi hallgatóktól kezdve egy távoli kambodzsai törzsig mindenki erős érzékenységet mutat arra, hogy mi tűnik embernek, és mi nem. De az eredmények csak akkor álltak szilárd lábakon, amikor a kutatók olyan emberi arcokat mutattak az embereknek, amelyek ismerősek voltak az etnikai csoportjuk számára.
Amikor egy szoftverrel készített, babaszerű és emberi arcok sorozatát mutatták be – hasonlóan a Bádogjátékhoz – a résztvevőknek, akkor az emberek csak akkor mondták, hogy emberi arcról van szó, amikor már legalább 65 százalékban tartalmazott emberi arcot a kép.
Az emberek még egyetlen szem láttán is meg tudták ítélni egy mesterséges figura emberi megjelenését.
Az evolúciós történelem arra hangolt minket, hogy felismerjük a betegségre, mentális vagy fizikai problémákra utaló kisebb torzulásokat. Ha egy emberi kinézetű robot vagy avatár után megyünk, azzal több millió éves evolúciós történelemmel szállunk szembe
– magyarázta Thalia Wheatley, a Dartmouth College pszichológusa.
A legtöbb ember ugyan még nem várja (és nem is akarja) az emberhez hasonló robotok megjelenését, de néhány olyan eset már létezik, amikor egy emberibb mesterséges figura hasznosnak bizonyult.
Például orvostanhallgatók jobban teljesítenek a valós vészhelyzetekben, ha olyan szimulátorral gyakorolnak, amely úgy néz ki és úgy viselkedik, mint egy valódi ember – mondta Karl MacDorman, az Indiana Egyetem robotikai kutatója.
Az ambiciózusabb hollywoodi filmek, amelyek számítógép-animált figurákat akarnak használni a valós életből vett jelenetekhez, szintén profitálhatnak ebből – akár virtuális kaszkadőrdublőrre, akár valósághű érzelmi alakításra van szükségük, hogy megfeleljenek.
De a humanoid robotika elkerülhetetlenül egyre több helyen fog majd felbukkanni, így jobb, ha felkészítjük az agyunkat a változásokra.
