Az első világháború idején drasztikusan megemelkedett a súlyos arcsérülések száma. Szerencsére hamar érkezett megoldás a problémára, ugyanis Harold Gillies 1917-ben kifejlesztette az archelyreállító műtétek újfajta módszerét, munkájával pedig lefektette a modern plasztikai sebészet alappilléreit.
1914-ig a legtöbb harci sérülést az egyszerűbb muskéták tüze, illetve a kardvágások okozták. Ám az első világháborúban használt fegyverek, mint a géppuska, a kézi gránát, valamint a különféle mérges gázok, olyan súlyos és kiterjedt sérüléseket okoztak, amilyenekkel korábban még nem találkoztak az orvosok. A lövészárkokban folyó brutális harcok drámaian megnövelték az arcsérülések számát.
A fegyvereket értelemszerűen úgy tervezték, hogy a lehető legnagyobb sérüléseket ejtsék a katonákon. A forrón cikázó repeszek átszakították a húst, óriási nyílt sebeket vájtak a bőrbe, durvább esetekben pedig teljesen szétmarcangolták az arcot.
Ez is érdekelhet: 6 pillanat a 20. századból, ami megváltoztatta a világtörténelmet
Ezeket a sérüléseket viszont nem volt könnyű ellátni a fronton. A sebészek többnyire még a legnagyobb sebeket is csak immel-ámmal csipkézték össze, és nem vették figyelembe a hiányzó hús mennyiségét. Ahogy a hegek begyógyultak, a hús összehúzódott, ekkor pedig groteszk grimaszt ült ki a férfiak arcára. Akadtak olyanok is, akik megvakultak, vagy éppen tátongó lyuk maradt az orruk helyén. Egy valamiben pedig mindenki megegyezett: a katonák állapota szívszorító, sürgősen cselekedni kell.
Harold Gillies új-zélandi sebészt 1915-ben Franciaországba vezényelték, ahol szemtanúja volt az újfajta hadviselés által okozott szörnyű arcsérüléseknek. Amikor pedig Angliába visszatért, az Aldershotban lévő Cambridge-i Katonai Kórházban egy speciális arcsebészeti osztályt hozott létre.
1916-ra meggyőzte a főnökeit is, hogy a lehető legszakszerűbb eljárások érdekében szükség lesz egy külön kórházra, ahol kifejezetten az arcsérülések kezelésével foglalkozhatnak majd a sebészek.
en.m.wikipedia.orgGillies 1917-ben az angliai Sidcupban alapította meg a The Queen's Hospitalt. Ez volt a világ első olyan kórháza, amely az arcsérülések kezelésével foglalkozott, úgy is fogalmazhatunk, hogy az első plasztikai sebészeti centrum. A Queen's Hospital célja az volt, hogy a sebesült katonák arcát – az akkori lehetőségekhez mérten – a legteljesebb mértékben helyreállítsák. Ezzel is támogatva azt, hogy ismét normális életet élhessenek.
Talán nem meglepő, de mind a háború, mind pedig a sérülések komoly pszichés traumát okoztak a katonáknak. Sokan féltek utcára lépni, de attól is tartottak, hogy mit szólnak majd szeretteik, ha meglátják eltorzult arcukat.
Olvasd el ezt is! Megtalálták az eddigi legrégebbi sebészeti beavatkozás bizonyítékait – nem is akármilyet
Gillies tudta, hogy az egészséges szöveteket vissza kell helyezni eredeti helyükre. Az esetleges hiányokat pedig a test más részeiről származó hússal próbálták kitölteni. A sebészeknek ekkora már volt némi tapasztalata a bőrátültetésben. Miután elvégezték a munkát az arcok csontozatán, készen álltak a lágyszövetek rekonstrukciójára.
Akkoriban az egyik legsikeresebb bőrátültetési technika az volt, amikor egy nagyobb bőrlebenyt a seb közeléből felvágtak, majd felhúzták, ezzel lefedve a sérülés helyét. Így az adott bőrrészt, amit felhasználtak nem kellett teljesen eltávolítani az arcról. Ez a fizikai kapcsolat fenntartása biztosította a bőr vérellátását, növelve ezzel annak esélyét, hogy a „transzplantátumot" a szervezet elfogadja.
Persze idővel egyre kifinomultabb és pontosabb munkákat végeztek az orvosok, de Gillies és csapatának úttörő munkája hatalmas előrelépést jelentett a súlyosan sérült férfiak arcának helyreállításában.
A sebész mindezek mellett kutatási modelleket, gipszeket és mellszobrokat fejlesztett ki, hogy bemutassa az archelyreállító sebészet különféle módszereit. Az alábbi videóban pedig kiderül, hogy a Harold Gillies által készített viaszbábukat miképp készítették el a 3D-s nyomtatási technikával, amit az elmúlt pár évben múzeumokban állítottak ki.
