Miért törpül el a Föld a külső bolygók mellett?

A Naprendszer körülbelül 4,6 milliárd évvel ezelőtt egy hatalmas, gázból és porból álló felhő összeomlásával kezdett kialakulni. A felhő forgás közben lapos koronggá alakult, anyagának nagy része pedig középen gyűlt össze, ahol megszületett a Nap. A korongban maradt porszemcsék és kisebb törmelékdarabok közben egymásnak ütköztek, összetapadtak, majd fokozatosan egyre nagyobb égitestekké növekedtek. Ezt a folyamatot akkréciónak nevezik.

A fiatal Nap közelében azonban pokoli hőség uralkodott. A közvetlen környezetében kezdetben semmi sem maradhatott szilárd, valamivel távolabb pedig csak a magas hőmérsékletet elviselő fémek és kőzetek tudtak megszilárdulni.

A Naptól távolabb már elég hideg volt ahhoz hogy a víz, az ammónia, a szén-dioxid és a metán molekulái is összetapadhassanak a szilárd anyagokkal. Így a külső Naprendszerben jóval több szilárd építőanyag állt rendelkezésre, amiből gyorsan nagy bolygókezdemények alakulhattak ki.

Ahogy ezek az égitestek növekedtek, egyre erősebb lett a gravitációjuk, ezért még több körülöttük keringő anyagot tudtak magukhoz vonzani. A Jupiter és a Szaturnusz végül hatalmas mennyiségű gázt gyűjtött össze, és sokszorosan nagyobbra nőtt a belső bolygóknál – írja a NASA.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden bolygó nagyobb az előtte keringőnél. A Mars például kisebb a Földnél, a Naprendszer legnagyobb bolygója pedig a Jupiter, amely után kifelé haladva már ismét csökken a bolygók mérete. A valódi választóvonal tehát nem egyszerűen a Naptól mért távolság, hanem az, hogy a bolygók kialakulásakor hol volt még túl meleg, és hol vált elég hideggé a környezet ahhoz, hogy sokkal több anyag álljon rendelkezésre.