A Naprendszer jégóriásait alig ismerjük, miközben lassan elfogy az idő a visszatérésre
A Naprendszer két legtávolabbi óriásbolygóját, az Uránuszt és a Neptunuszt mindössze egyszer látogatta meg űrszonda, a Voyager–2 küldetése során az 1980-as években. Azóta sem tértünk vissza hozzájuk, holott a kutatók szerint a Naprendszer legizgalmasabb és legrejtélyesebb objektumai lehetnek. Ráadásul az idő is szorítja a szakembereket: ha a tervezett küldetések nem indulnak el időben, újabb hosszú éveket kell majd várni, hogy a bolygóállások ismét kedvezők legyenek.
Az Uránuszt 1986-ban, a Neptunuszt pedig 1989-ben közelítette meg a Voyager–2 szonda, amely a külső jégóriásokat érintő nagy bolygókörüli útvonal, a Grand Tour lehetőségét használta ki. A két égitestet azóta sem vizsgálta másik eszköz közelről, így a Naprendszer planétái közül erről a kettőről tudunk a legkevesebbet.
A két bolygót ugyan még mindig jégóriásként emlegetik, a kutatók ma már ezt sem tartják teljesen biztosnak, hiszen annyira kevés közvetlen adat áll rendelkezésünkre. Az Uránusz például kivételesen furcsa mágneses térrel rendelkezik, emellett szinte az oldalára dőlve kering a Nap körül, ami valószínűleg egy több milliárd évvel ezelőtti hatalmas becsapódás következménye. Az egyik holdja, a Miranda a teljes Naprendszer legmagasabb, 20 kilométeres sziklafalát rejti, miközben a felszíne alatt akár óceánok is lehetnek.
A Neptunusz folyamatosan változó viharrendszereiről ismert, legnagyobb holdját, a Tritont pedig a tudósok geológiailag aktívnak tartják: felszínén kriovulkánok, vagyis jeget és illékony anyagokat kilövellő képződmények működhetnek.
A NASA jelenleg is dolgozik egy új Uránusz-küldetés tervén, amely a Uranus Orbiter and Probe, röviden UOP nevet viseli. A missziót a 2030-as évek közepére vagy végére tervezik, az út pedig várhatóan több mint tíz évig tartana. Az elképzelések szerint ezt az időt akár csökkenteni is lehetne, például a SpaceX Starship rendszerének segítségével.
A Neptunuszhoz tervezett misszió Neptune Odyssey néven fut, de egyelőre az sem biztos, hogy valaha megvalósul-e. A legnagyobb akadályt a finanszírozás jelenti, különösen a NASA jelenlegi költségvetési bizonytalanságai mellett. A másik probléma, hogy a jégóriás elérése rendkívül szűk időablakhoz kötött. Az űrkutatásban ugyanis nem elég egyszerűen elindítani egy szondát a távoli bolygók felé: a küldetésnek elég gyorsnak is kell lennie ahhoz, hogy ne tartson évtizedekig az út, miközben elegendő üzemanyaggal kell rendelkezni ahhoz, hogy a szonda képes legyen fékezni és pályára állni a célbolygó körül. Minél több üzemanyagra van szükség, annál drágább maga az indítás is.
A kutatók ezért gravitációs hintamanővereket használnának, vagyis a szonda más bolygók gravitációját kihasználva gyűjtene lendületet. Ehhez viszont nagyon pontos bolygóállás szükséges. Az ideális indítási ablak körülbelül 12–13 évente nyílik meg, amikor a Jupiter megfelelő pozícióba kerül ahhoz, hogy gravitációs segítséget adjon az űreszköznek.
A következő ilyen lehetőség a 2030-as évek elején érkezik. A Neptune Odyssey eredeti tervei szerint a szondát 2033-ban indították volna útnak, hogy 2049-ben megérkezzen a Neptunuszhoz. A küldetés a bolygó légkörét, holdrendszerét és különleges geológiáját vizsgálná. Az IFLScience beszámolója szerint a fókusz nagyrészt a Tritonra irányulna, amelyről azt feltételezik, hogy a Neptunusz gravitációjának hálójába kerülhetett, és később elpusztította a bolygó eredeti holdjainak nagy részét. A misszió a Nereid nevű holdat is tanulmányozná, amely ennek az ősi átrendeződésnek az egyik nagy túlélője lehet.
Olvasd el ezt is!