Embert küldtünk a Holdra, de a rákot nem tudjuk legyőzni – mi hiányzik?
Amikor John F. Kennedy 1961-ben azt ígérte, hogy az Egyesült Államok még az évtized vége előtt embert küld a Holdra, sokak szemében lehetetlennek tűnő célt jelölt ki. A küldetés mégis sikerült. Tíz évvel később Richard Nixon hasonló elszántsággal hirdette meg a rák elleni háborút, de az egyetlen, minden daganattípusra alkalmazható gyógymód, amelyet akkor sokan reméltek, a mai napig nem született meg.
A párhuzam azóta is kísért: ha ki tudtuk számítani a holdraszállás pályáit, miért nem tudjuk ugyanilyen pontossággal megfejteni a rák kialakulását és legyőzni a betegséget? A válasz nem pusztán pénz, akarat vagy technológia kérdése. Az Apollo-program mérnökei olyan fizikai törvényekre támaszkodhattak, amelyeket évszázadok óta ismerünk. A rák viszont nem egyetlen betegség, hanem rendkívül sokféle, eltérően viselkedő betegség gyűjtőneve.
Ahogy a The Irish Times is említi, Kennedy célkitűzése mögött ott állt a gravitáció kiszámíthatósága, a mozgás törvényei és az a matematikai keret, amely lehetővé tette, hogy a mérnökök ne vakon próbálkozzanak. Nem kellett több ezer rakétát kilőniük abban a reményben, hogy egyszer majd valamelyik jó irányba indul. A pályákat előre ki lehetett számítani, a hibákat modellezni lehetett, a kockázatokat pedig egy ismert rendszerben lehetett csökkenteni.
A rák esetében éppen ez a kiszámíthatóság hiányzik. Wigner Jenő magyar–amerikai fizikus 1960-ban írt híres esszéjében a matematika „észszerűtlen hatékonyságáról” beszélt: arról a különös jelenségről, hogy a matematikai képletek sokszor meglepően pontosan írják le a természet látszólagosan kaotikus folyamatait. A matematikai onkológia kutatói szerint az onkológiában is nagyobb szerepet kaphatna ez a szemlélet.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a rák gyógyítása egyetlen képleten múlik. A daganatok élő rendszerekben fejlődnek, alkalmazkodnak, ellenállóvá válhatnak, és folyamatos kölcsönhatásban vannak az immunrendszerrel, a szervezet állapotával és a kezelésekkel. A kérdés inkább az, hogy tudunk-e elég pontos modelleket építeni ahhoz, hogy ne csak utólag lássuk, mi történt, hanem előre sejtsük, merre tarthat a betegség.
Ma az onkológia jelentős része nagy betegcsoportok tapasztalataira épül. Az orvosok azt vizsgálják, hogy hasonló diagnózisú embereknél melyik kezelés működött a legjobban, majd ezt igazítják az adott beteg állapotához. Ez nélkülözhetetlen, de nem mindig elég: két azonos típusúnak nevezett daganat is teljesen másképp viselkedhet. A matematikai onkológia betegre szabottabb utat keres. Egy ilyen modell az adott páciens képalkotó vizsgálatait, genetikai adatait és klinikai történetét használná fel ahhoz, hogy előre jelezze, hogyan növekedhet a tumor, miként reagálhat egy kezelésre, és mikor alakulhat ki ellenállás. Így a kérdés már nem csupán az lenne, mi vált be általában, hanem az is, hogy egy konkrét ember daganata milyen pályát követhet.
A nagy adatbázisok és a mesterséges intelligencia fontos eszközök lehetnek ebben, de önmagukban nem oldják meg a problémát. A mintázatok felismerése csak az első lépés. Az igazi áttörést az hozhatná, ha ezek mögé olyan magyarázó modellek kerülnének, amelyek megmutatják, miért történik valami, és hogyan változhat meg a folyamat, ha beavatkozunk. A Holdra szállás azért sikerülhetett, mert a politika, a pénz, a mérnöki tudás és a matematika egy irányba rendeződött. A rák legyőzése ennél nehezebb feladat: nem egyetlen célpontot kell elérni, hanem milliónyi, folyton változó rendszert kell megérteni.
Olvasd el ezt is!