A Föld közelében rendszeresen haladnak el kisebb-nagyobb aszteroidák, és bár a csillagászok folyamatosan figyelik az égboltot, nem minden veszélyes objektumot sikerül évekkel korábban észlelni. Egyes égitestek csak akkor válnak láthatóvá, amikor már viszonylag közel járnak hozzánk, ezért előfordulhat, hogy egy esetleges becsapódás előtt csupán napok vagy hetek maradnának a felkészülésre. Hasonló eset történt 2019-ben. A csillagászok akkor mindössze egy nappal azelőtt észleltek egy nagyjából 30 emeletes épület méretű aszteroidát, hogy az a Föld közvetlen közelébe ért. Az égitest végül szerencsére elhaladt bolygónk mellett.
Ha egy veszélyes aszteroidát csak néhány héttel a becsapódás előtt fedeznénk fel, a jelenleg ismert védekezési módszerekkel már nem lenne elegendő idő eltéríteni az égitestet. Az egyik ilyen eljárás során egy űrszondát szándékosan az aszteroidának ütköztetnek, hogy megváltoztassák annak pályáját. A NASA 2022-ben, a DART-küldetése során ezt sikeresen ki is próbálta: a DART űrszonda a Dimorphos nevű kis égitestnek ütközött, és mérhetően megváltoztatta annak mozgását. Egy ilyen beavatkozás azonban csak kis mértékben módosítja az égitest pályáját, ezért évekre lehet szükség ahhoz, hogy az eltérés elegendő legyen a Föld elkerüléséhez. Ha mindössze két hét maradna a becsapódásig, már más megoldást kellene keresni.
Ha tehát már nincs elég idő arra, hogy egy közeledő aszteroida pályáját biztonságosan megváltoztassuk, más módon kell csökkenteni a becsapódás veszélyét. Erre éppen az aszteroidák sajátos szerkezete kínálhat lehetőséget. A legtöbb ilyen típusú égitest ugyanis nem egyetlen tömör szikladarab, hanem kisebb kövekből, törmelékből és porból álló, lazán összeálló halmaz. Emiatt könnyebben széteshetnek, mint egy összefüggő kőzettömb. Így felmerül egy másik megoldás is.
Ha az aszteroida eltérítésére már nincs lehetőség, és még a becsapódás előtt megpróbálnánk darabokra törni, elsőre egy nukleáris robbanóeszköz tűnhet a legkézenfekvőbb megoldásnak. Egy ilyen robbanás azonban a világűrben másképp fejti ki a hatását, mint a Földön. A vákuumban nincs levegő, amely továbbítaná a lökéshullámot, ezért egy, az aszteroida felszíne közelében felrobbantott bomba jóval kisebb rombolást végezne. Hatékonyabb lenne a robbanófejet az égitest belsejébe juttatni, ehhez viszont előbb le kellene szállni a gyorsan mozgó aszteroidán, majd belefúrni a felszínébe. Mindez rendkívül összetett és időigényes feladat, amelyre két hét alatt aligha lenne elegendő.
A kutatók ezért egy másik megoldást is vizsgálnak, amely az aszteroida saját sebességét használná fel ellene. Az égitest útjába rendkívül sűrű, volfrámból készült nehéz rudakat juttatnának, amelyeknek az aszteroida egyszerűen nekiszáguldana. Mivel egy ilyen objektum több tízezer kilométeres óránkénti sebességgel haladhat, az ütközés során óriási energia szabadulna fel. A volfrámrudak így behatolhatnának az aszteroida belsejébe, és olyan súlyosan megrongálhatnák a lazán összeálló égitestet, hogy az végül darabokra törhetne.
A művelet időzítése azonban kulcsfontosságú. Ha az aszteroidát közvetlenül a Föld közelében darabolnák fel, a törmelék szinte egyszerre érné el a légkört, így továbbra is súlyos pusztítást okozhatna. Az elmélet szerint ezért körülbelül egynapi távolságra kellene megsemmisíteni, amikor még nagyjából kétmillió kilométerre jár a Földtől. Mire a szétszóródó törmelék elérné bolygónkat, már hatalmas területen oszlana el, kisebb darabjainak jelentős részét pedig a légkör felemésztené.
Mindez természetesen csak akkor jelenthetne valódi védelmet, ha a szükséges technológia és az indítási rendszer előre rendelkezésre állna. Két hét ugyanis nem arra lenne elegendő, hogy a nulláról megtervezzünk egy bolygómentő küldetést. Arra viszont elméletileg igen, hogy egy már előkészített rendszert elindítsunk egy százméteres, közvetlenül felénk tartó aszteroida ellen.
Olvasd el ezt is!