A tragédia hátterében Sztálin erőltetett kollektivizálási politikája állt. Az 1930-as évek elején parasztok millióit kényszerítették állami ellenőrzés alatt működő gazdaságokba, az ellenállókat pedig gyakran kuláknak bélyegezték, vagyonukat elkobozták és távoli területekre deportálták. A kollektivizálás súlyos élelmiszerhiányhoz és éhínséghez vezetett, ezért tömegek menekültek a falvakból a nagyvárosokba. A szovjet vezetés erre belső útlevelek bevezetésével válaszolt. Akinek nem volt megfelelő igazolványa, azt eltávolíthatták Moszkvából, Leningrádból és más városokból.
A razziák során azonban a rendszer gyorsan kaotikussá vált. A razziák során hajléktalanokat, munkanélkülieket és bűnözőket is elfogtak, de sok olyan ember is a hatóságok kezére került, aki egyszerűen rosszkor volt rossz helyen. A deportáltakat ezután távoli szibériai telepekre küldték.
1933 májusában 5070 embert zsúfoltak folyami uszályokra, majd a szibériai Ob folyó egyik lakatlan szigetére szállították őket. A helyszínen nem voltak épületek, utak, megfelelő élelmiszerkészletek, szerszámok vagy orvosi felszerelések. A deportáltak közül sokan már az utazás során legyengültek, ráadásul tavaszi ruhában érkeztek meg. Az első éjszaka után hirtelen lehűlt az idő, majd havazni kezdett. Menedék híján már ekkor százak haltak meg a hideg és a kimerültség miatt.
Az élelmiszer napokkal később érkezett meg, akkor is szinte kizárólag rozsliszt formájában. A kiosztás hamar káoszba fulladt, az erősebb csoportok pedig magukhoz ragadták a készletek jelentős részét. Május 26-án további 1044 embert vittek a szigetre, így az odahurcoltak száma már meghaladta a hatezret.
Ahogy fogytak a készletek, egyre súlyosabbá vált az erőszak. Járványok terjedtek, sokan megpróbáltak megszökni, mások egyszerű tutajokon vágtak neki a folyónak. A túlélők beszámolói és a későbbi vizsgálatok szerint az éhezés végül kannibalizmushoz is vezetett. Az egészségügyi dolgozók egy idő után arra figyeltek fel, hogy több holttestről szándékosan eltávolítottak szöveteket és szerveket.
A túlélők beszámolói szerint kezdetben a már elhunytak testéből vágtak le részeket, amelyeket aztán megsütöttek és megettek. Később az éhezés és az erőszak odáig fajult, hogy már a teljesen legyengült, védekezésre képtelen emberek is áldozatul estek. A szigeten közben egyre szervezettebb csoportok alakultak ki, amelyek élelmiszert, ruhát és más értékeket is ellenőrzésük alá vontak.
A helyzet csak akkor került komolyabban a hatóságok látókörébe, amikor Vaszilij Arszentjevics Velicsko kommunista pártinstruktor saját kezdeményezésére vizsgálni kezdte a történteket. Beszélt túlélőkkel, őrökkel és környékbeliekkel, majd részletes jelentést készített a katasztrófáról. A feljegyzése szerint az eredeti 6114 deportált személyből néhány hónappal később már csak mintegy 2200 ember volt életben. Körülbelül négyezren haltak meg éhezés, betegség, kimerültség vagy erőszak következtében. A szigetet végül kiürítették, a történteket pedig hosszú időre elhallgatták. Ma a folyó túlpartján egy egyszerű fakereszt emlékeztet az áldozatokra.
Olvasd el ezt is!