A szovjet Éjszakai Boszorkányok, akiktől a németek is rettegtek

A második világháborúval kapcsolatban számtalan érdekes részletről alig esik szó. Korábban már írtunk a japán 731-es alakulat emberkísérleteiről, de a Szovjetunió is őriz megdöbbentő történeteket. Ilyen a női repülőegységek létrehozása, amelyben Marina Raszkova játszott kulcsszerepet. Ő volt az egyik első nő, aki 1933-ban navigátori képesítést szerzett a szovjet légierőben, később pedig egy női személyzettel végrehajtott, több mint hatezer kilométeres rekordrepülés résztvevőjeként országos hírnévre tett szert. Népszerűsége révén közvetlen befolyása volt Sztálinra is.

Amikor Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, a szovjet légierő súlyos veszteségeket szenvedett. Az első hét során mintegy négyezer repülőgépet semmisítettek meg, sokat még mielőtt felszálltak volna. Ennek hatására nők ezrei írtak levelet a hatóságoknak, hogy harcolni szeretnének, kérelmeiket azonban többnyire elutasították.

Raszkova arról győzködte Sztálint, hogy értelmetlen volna kihagyni a lakosság felét a háborúból. Végül három női repülőezred felállítását javasolta, köztük a teljes egészében női személyzetből és földi kiszolgálókból álló 588. éjszakai bombázóezredét. Sztálin 1941. október 8-án zöld utat adott a tervnek.

Az alakulat tagjai Po–2-es gépeket kaptak. Ezeket eredetileg mezőgazdasági és kiképzési célokra tervezték, végsebességük alig haladta meg az óránkénti 150 kilométert, bombaterhük pedig nagyjából 350 kilogramm volt. Páncélzatuk nem volt, védekezésre sokszor csak egy pisztoly állt rendelkezésre, a személyzet tagjai pedig ejtőernyőt sem vittek magukkal, mert olyan alacsonyan repültek, hogy annak használatára alig lett volna idő.

A kezdetleges gépek gyengeségei éjszaka részben előnnyé váltak. Alacsony sebességük megkönnyítette a tájékozódást, kis motorjuk pedig viszonylag halkan működött. Olyan lassan repültek, hogy a korszerű német éjszakai vadászgépek nehezen tudtak mögéjük kerülni, alacsony magasságuk miatt pedig radarképük gyakran beleolvadt a dombok és fák hátterébe.

A legnagyobb veszélyt a keresőfényekkel irányított légvédelmi ágyúk jelentették. Ha eltalálták őket, a könnyű, vászonborítású gépek pillanatok alatt lángra kaphattak. A pilótáknak ilyenkor saját ügyességükre hagyatkozva kellett minél gyorsabban földre tenniük a sérült repülőt.

Az 588. ezred 1942 júniusában hajtotta végre első bevetését Dél-Oroszországban. A férfi alakulatok eleinte bizalmatlanul fogadták a nőket, és inkább propagandaeszközt láttak bennük, mint valódi harcoló egységet. A pilóták azonban gyorsan bizonyították rátermettségüket.

Feladatuk elsősorban az volt, hogy éjszakánként folyamatos támadásokkal akadályozzák a német katonák pihenését, valamint zavarják a javítási és utánpótlási munkákat. Később vasútvonalakat, hidakat, repülőtereket, parancsnoki állásokat és tüzérségi pozíciókat is támadtak. Leghíresebb módszerük az volt, hogy a célpont közelében alapjáratra vették vagy leállították a motort, majd hangtalanul siklottak tovább. A német katonák csak a szárnyak és a merevítőhuzalok halk suhogását hallották, közvetlenül a bombák becsapódása előtt. Ezt a hangot a seprűn repülő boszorkányokéhoz hasonlították, ezért az alakulatot Nachthexennek, vagyis Éjszakai Boszorkányoknak nevezték. A gúnyosnak szánt elnevezést a nők büszkén vállalták.

Az ezred tagjai éjszakánként több bevetést is teljesítettek, gyakran háromperces időközönként indultak egymás után. Bár a támadások a németek pihenését korlátozták, a nők közül is sokan ugyanúgy kimerültek: képtelenek voltak megnyugodni a feszültség, az átélt veszély és elveszített társaik miatt.

Az egykori tanítónő, Marija Szmirnova például súlyos szorongással küzdött, és egy időre kezelésre küldték, ő azonban megszökött, majd visszatért az alakulatához. Jevgenyija Rudnyeva, aki a háború előtt csillagásznak készült, naplójában egyszerre írt a félelemről és az ezredben megtapasztalt összetartásról. Egy súlyos éjszaka után arról számolt be, hogy remegő kézzel figyelte az égő repülőket, és minden leszálló géphez odarohant, hogy megtudja, kik tértek vissza.

A veszteségeket nem kerülhették el. 1943. július 31-én német vadászgépek négy Po–2-est lőttek le egyetlen éjszaka alatt. Rudnyeva 1944. április 9-én, 23 évesen vesztette életét egy bevetés során, földi maradványait csak 1966-ban azonosították. Raszkova pedig már 1943 januárjában meghalt, amikor gépe Sztálingrád közelében lezuhant.

Az ezred 1943-ban megkapta a gárdaalakulatoknak járó rangot, és 46. tamanyi gárda éjszakai bombázó repülőezred néven folytatta a harcot. Egyik parancsnokuk, Irina Szebrova 1008 bevetést teljesített, huszonhárom társával együtt pedig megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

Az alakulat 261 tagjából 32-en vesztették életüket: egyesek harcban, mások betegségben, köztük tuberkulózisban. Utolsó bevetésüket 1945. május 4-én teljesítették, alig hatvan kilométerre Berlintől.

A háború után az ezredet feloszlatták. Tagjai közül sokan visszatértek korábbi foglalkozásukhoz vagy családot alapítottak. A győzelmi parádé légi bemutatóján sem vehettek részt, hivatalosan azért, mert gépeik túl lassúak voltak. Történetük azonban könyvekben, filmekben és évenkénti találkozóikon tovább élt. Rudnyeváról 1972-ben egy aszteroidát is elneveztek.