Újra elővehetik a szovjet ötletet, amely nappalt csinált az éjszakából
A kilencvenes évek elején orosz mérnökök egy húsz méter átmérőjű, hajszálvékony tükröt nyitottak ki a világűrben, hogy napfényt irányítsanak a Föld éjszakai oldalára. A Znamja 2 kísérlete mindössze néhány percig tartott, de bebizonyította, hogy az elsőre fantasztikusnak tűnő elképzelés működhet. Több mint három évtizeddel később egy amerikai vállalat hasonló technológiát készül kipróbálni, a terv azonban már most komoly ellenállást váltott ki a csillagászok körében.
A Szovjetunió utolsó éveiben olyan elképzelés született, amely még ma is inkább sci-fi filmbe illő ötletnek tűnik. Egy hatalmas, Föld körüli pályán keringő tükörrel akarták visszaverni a Nap fényét a bolygó éjszakai oldalára, hogy mesterségesen meghosszabbítsák a nappalokat. A cél az volt, hogy rövid időre megvilágítsanak sötét, távoli területeket.
A terv egyik legfontosabb alakja Vlagyimir Sziromjatnyikov szovjet mérnök volt, aki korábban az 1975-ös Szojuz–Apollo-program dokkolórendszerének fejlesztésében is részt vett. Az amerikai és szovjet űrhajó összekapcsolódása a hidegháború egyik legismertebb együttműködési pillanatává vált, Sziromjatnyikov pedig később egy jóval merészebb technológiai vállalkozás felé fordult.
Bármennyire is hihetetlennek hangzik, az űrtükör alapötlete nem volt teljesen új. A nagyméretű, fényvisszaverő felületeket korábban elsősorban napvitorlaként képzelték el: a Nap sugárnyomása hajtóanyag nélkül mozgathatott volna velük űreszközöket. A szovjet döntéshozók és a későbbi orosz üzleti körök azonban nagyobb lehetőséget láttak a földi megvilágításban. A mesterségesen meghosszabbított nappal segíthette volna az építkezéseket, az erdőgazdálkodást, a mezőgazdaságot vagy az elektromos hálózattól távol eső szibériai munkaterületeket.
Az első, Znamja 1 nevű prototípust csak a Földön próbálták ki. A világűrbe már az utódja, a Znamja 2 jutott el. A név oroszul zászlót vagy lobogót jelent, és jól érzékelteti azt a könnyű, kifeszülő szerkezetet, amelyből a tükröt kialakították. A húsz méter átmérőjű fényvisszaverő korong alumíniummal bevont, rendkívül vékony műanyag fóliából készült. A teljes fényvisszaverő szerkezet tömege mintegy negyven kilogramm volt. A szerkezetet a Mir űrállomást ellátó, személyzet nélküli Progressz M–15 teherűrhajóra szerelték, amely 1992. október 27-én indult el a kazahsztáni Bajkonuri űrrepülőtérről.
Miután a Progressz teljesítette utánpótlási feladatát, 1993. február 4-én levált a Mirről. Forgásba hozták, a centrifugális erő pedig virágsziromhoz hasonlóan szétnyitotta a kör alakú tükröt. A fólia felfogta a napfényt, majd a Földnek arra a részére irányította, ahol még sötét volt.
A kísérlet valóban működött, bár jóval szerényebb eredménnyel, mint amit a „mesterséges nappal” kifejezés sugall. A visszavert fény néhány kilométer átmérőjű foltként haladt végig Európa felszínén, nagyjából Dél-Franciaországtól Belarusz keleti részéig. Fényereje körülbelül a teliholdéhoz lehetett hasonló, a jelenség pedig hozzávetőleg hat percig volt megfigyelhető. A Mir űrhajósai egy halvány fénykorongot láttak végigsiklani a bolygón, néhány földi megfigyelő pedig rövid felvillanásról számolt be. A felhős idő miatt azonban a kísérletet a kontinens nagy részén alig lehetett érzékelni.
A következő szerkezet, a huszonöt méteres Znamja 2.5 1999-ben jutott el az űrbe. A tükröt a korábbinál erősebb fényfolt létrehozására tervezték, a kísérlet azonban már a kibontás során kudarcot vallott. A vékony fólia beleakadt a Progressz egyik antennájába, megsérült, és nem sikerült megfelelően kinyitni. A tervezett Znamja 3 már nem készült el, így az orosz űrtükörprogram fokozatosan eltűnt a figyelem középpontjából.
Az elképzelés azonban nem merült teljesen feledésbe. Az IFLScience beszámolója szerint a kaliforniai Reflect Orbital olyan műholdakat fejleszt, amelyek irányítható, vékony fényvisszaverő felületükkel meghatározott földi területekre juttatnának napfényt. A vállalat szerint a technológia megvilágíthatna távoli munkaterületeket, katasztrófa sújtotta régiókat vagy keresési és mentési helyszíneket.
Az amerikai Szövetségi Hírközlési Bizottság (FCC) a közelmúltban engedélyezte a Reflect Orbital egyetlen demonstrációs műholdjának felbocsátását és működtetését. Az Earendil–1 nevű eszközzel a világűrből irányítható fényvisszaverés technológiáját tesztelnék. Az eszköz napfényt irányítana a bolygó olyan területeire, ahol éppen éjszaka van. A vállalat hosszabb távon ennél jóval nagyobb rendszerben gondolkodik: végső célja, hogy 50 ezer tükrös műholdat állítson pályára. Egy ilyen hálózat több helyszínen is lehetővé tenné a napfény célzott visszaverését. A terv azonban komoly ellenállást váltott ki a csillagászok körében, akik attól tartanak, hogy a fényvisszaverő műholdak jelentősen megzavarhatnák az égbolt megfigyelését.
(Nyitókép)
Olvasd el ezt is!