Férfit és nőt is evett – így mesél kannibál múltjáról a pápua törzs tagja
Pápua Új-Guinea belső vidékein még éltek azok az emberek, akik személyesen emlékeztek a kannibalizmus időszakára. Amikor Piers Gibbon a Samo és a Biami közösségek között járt, az egyik férfi különösebb feszengés nélkül mesélte el, hogy életében egy férfi és egy nő húsából is evett. A történet mögött egy olyan világ rajzolódik ki, amely néhány évtized alatt alapvetően megváltozott.
Gibbon egy hónapot töltött Pápua Új-Guinea nehezen megközelíthető belső területein. Kis repülőgépekkel, majd gyalog jutott el a falvakba, ahol stábjával együtt a helyiek mindennapjaihoz igazodva élt. Hajnalban keltek, folyókon gázoltak át, és a falusi hosszúházak padlóján aludtak.
A kannibalizmus ekkorra már évtizedek óta eltűnt a térségből, az idősebb férfiak azonban még saját emlékeikből beszéltek róla. Gibbon kezdetben óvatosan közelítette meg a témát, mert arra számított, hogy kellemetlen vagy tabusított kérdéseket érint. Ehelyett azt tapasztalta, hogy beszélgetőpartnerei nyíltan és meglepő természetességgel meséltek a múltról. Az egyik férfitól azt kérdezték, evett-e valaha emberhúst. Igennel válaszolt, majd elmondta, hogy egy férfi és egy nő húsából is fogyasztott. Arra a kérdésre, evett-e valaha fehér embert, azt felelte, hogy akkoriban még nem találkozott fehér emberrel.
Más beszámolók azt is megmutatták, milyen hiedelmek és konfliktusok vezethettek emberöléshez. Egy Biami férfi két nő meggyilkolásáról mesélt, akiknek halálát egy beteg férfi kívánságával magyarázta. A férfi úgy hitte, felesége és annak barátnője ártó dolgokat mondott róla, és ez okozta a betegségét. A nőket ezután megölték, testüket tűz fölött megperzselték, majd feldarabolták és elfogyasztották.
A Biami közösségben mágikus hiedelmek is kapcsolódhattak az ilyen esetekhez. Gibbon találkozott egy korábbi dalvezetővel, aki azt állította, hogy egész éjszakás éneklések során egy nő alakjában megjelenő szellem nevezte meg számára azt, akit ártó mágiával vádoltak. A megnevezett személyt megölhették és elfogyaszthatták.
Gibbon számára az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy ezeket a kívülálló számára brutális történeteket abban a kulturális közegben próbálja megérteni, ahol egykor megtörténtek. A falvakban töltött idő ugyanakkor jóval többről szólt a kannibalizmus emlékeinél. A stáb együtt zenélt a helyiekkel, játszott a gyerekekkel és részt vett a közös étkezéseken is.
Az egyik alkalommal a Biami vendéglátók disznót vágtak Gibbon tiszteletére, ami nagy megtiszteltetésnek számított egy olyan közösségben, ahol a hús ritka és értékes élelmiszer. Az állat szinte minden részét felhasználták, Gibbon pedig még egy disznószemet is kapott. Ezzel már jóval nehezebben boldogult, mint a számára félretett jobb húsdarabokkal. A közös lakoma végül éles kontrasztot adott a korábbi történetekhez. A hús megosztása továbbra is a vendégszeretet és a közösségi kapcsolatok fontos része maradt, az emberhús fogyasztása viszont addigra már évtizedek óta a múlt része volt.
Olvasd el ezt is!