Lehet-e boldog egy szuperhős? – Kritika a Pókember: Vadonatúj nap című filmről
Négy és fél év után ölti újra magára pókruháját Tom Holland. Az új film tovább szövi és mélyíti az előző három rész történetét: a lendületes akciójelenetek és szórakoztató egysorosok mellé minden eddiginél komorabb dráma társul. Nézőként ezért csak hálásak lehetünk, hiszen Peter Parker igazi énjéhez talán még soha nem kerültünk ilyen közel. Spoilermentes kritika.
A 2017-es Hazatérés, a 2019-es Idegenben, majd a 2021-es Nincs hazaút sikere után aligha lehetett kérdés, hogy folytatást kap Tom Holland Pókembere. A legutóbbi film világszerte közel kétmilliárd dolláros bevételt termelt, az újabb részre mégis csaknem öt évet kellett várni.
A főbb szereplők visszatértek, a rendezői székben azonban változás történt. Az előző három filmet jegyző Jon Watts helyét Destin Daniel Cretton (Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája, A kegyelem ára) vette át.
Peter Parker teljesen magára maradt. A Nincs hazaút végén a világ megmentése érdekében kitöröltette magát mindenki emlékezetéből, ezzel pedig szerelméről, MJ-ről (Zendaya), valamint legjobb barátjáról, Nedről (Jacob Batalon) is lemondott.
Azóta egyedül rója az utcákat álarcos bűnüldözőként: New York ugyan nem tudja, ki rejtőzik a pókruhában, ennek ellenére rajongás övezi a kilétét titkoló hőst. Amikor felbukkan egy új és kiszámíthatatlan erő, hatalmas szükség lesz rá, a folyamatos munka és a fokozódó nyomás azonban megmagyarázhatatlan változásokat indít el a testében.
Első pillantásra a Pókember: Vadonatúj nap tökéletesen hozza azt, amit egy Marvel-univerzumba illeszkedő blockbustertől elvárhatunk: látványos összecsapásokat, kreatív poénokat, érzelmes pillanatokat, és néhány ismerős arcot. Az ezek közötti arány azonban láthatóan eltolódik.
A leterhelt Parker ráébred, hogy értelmet kell találnia a mindennapokban, kapcsolódnia kell valamilyen célhoz, ezzel együtt pedig el kell döntenie azt is, életének mekkora szeletét áldozhatja fel másokért. Ehhez azonban olyan mélyen szembe kell néznie önmagával, mint még soha. A hangsúly ezért a bűnügyekről a főhős belső küzdelmére és a külvilághoz fűződő kapcsolatára terelődik át, miközben a háttérben futó, jól követhető nyomozás fordulatait is végigizgulhatjuk.
A film minden eddiginél több időt és teret hagy Peter magányának és belső vívódásának. A világ elhaladt mellette, ő pedig kívülről figyeli azt az életet, amelynek egykor maga is része volt. A nyüzsgő New York-i közeg ehhez tökéletes kontrasztot ad, Tom Holland pedig él is a lehetőséggel: a szemünk láttára farag drámai szerepet Pókemberből. Igaz, mindeközben a többi karakter történetszálai, motivációi sokszor felületesnek érződnek vagy éppen akkor érnek véget, amikor kezdenének érdekessé válni.
A film a depresszió és a kiégés jelenségét is érinti; épp csak annyira, amennyire egy szuperhősfilmtől ez elvárható. Pókember teszi a dolgát, megmenti a bajba jutottakat, közben azonban nem jut ereje egészségéről, emberi kapcsolatairól és így saját boldogságáról gondoskodni. A történet ezzel a klasszikus szuperhős-archetípus egyik legnagyobb dilemmájára mutat rá.
A nosztalgia így is sok mindent a helyén tart, még ha nem is idézi elő azt az eufóriát, amelyet a Nincs hazaútban látott szereplőgárda okozott. Peter és MJ között továbbra is működik az a fájdalmas feszültség, Zendaya okos és kíváncsi karaktere a negyedik filmre sem fáradt el. A való életben is egy párt alkotó színészek láthatóan ismerik egymás rezdüléseit, a közös jeleneteknél megfagy a levegő, szavakra sincs szükség.
A megváltozott erőviszonyok miatt az ellenség jelentősége is átértékelődik, mivel a harcok tétje nem pusztán az, hogy Pókember legyőzi-e a másikat. Peter legfontosabb feladatává az válik, hogy uralkodjon a saját ösztönein.
Míg a Pókember: Hazatérés egy felnövéstörténet volt, az Idegenben egy ízig-vérig road movie-nak hatott, addig a Nincs hazaút egy súlyos drámával terhelt, multiverzumos sci-fi, ami mélyebbre ás az előző filmeknél. A legújabb felvonás az előző rész súlyát megtartja, még nem rakja le a terhet, de már elkezd rendet teremteni Peter Parker háza táján. Egy reménykeltő új korszak első fejezete ez, amely után jöhet valami jóval nagyobb.
Az elmúlt években újra és újra felmerült, hogy véget érhet-e a képregényfilmek korszaka. A Marvel és a DC egyaránt a fáradtság jeleit mutatja, néhány régóta ismert hős ugyanakkor még megmentheti a műfajt. A Vadonatúj nap éppen ezt bizonyítja. Ehhez viszont muszáj újabb rétegeket lehántani a jól ismert figurákról. Mert bár az akciójelenetek itt is egészen a film végéig elkápráztatják a nézőt, a moziteremből kisétálva mégis az átélhető karakterek maradnak meg bennünk leginkább. A világmegmentő küldetések mellett olyan emberi kérdéseket kell feltenni, amelyek a jelmez nélkül is érdekesek.
Pókember: Vadonatúj nap, akció-kalandfilm, 145 perc, 7/10
Július 30-tól a hazai mozikban.
Olvasd el ezt is!