A közöny a leggyilkosabb fegyver – kritika Az idegen című filmről

Jó néhány új filmes trend született a közelmúltban, többek között korábbi évszázadok világhírű regényeit is sorra dolgozzák fel film vagy sorozat formájában. Elég csak a 2024-es Netflix-szériára, a Száz év magányra, az idén év elején mozikba kerülő Üvöltő szelekre vagyA gyertyák csonkig égnek című Márai-regény már előkészületben lévő megfilmesítésére gondolni – utóbbit Szabó István rendezésében láthatjuk majd.

Ebbe a körbe kapcsolódik be a szerzői filmjeiről ismert François Ozon rendező (A házban, 8 nő) legújabb vállalása, a 2025-ös Cannes-i Filmfesztiválon debütáló Az idegen (L’Étranger). Albert Camus 1942-ben írt abszurd regényét 1967-ben már vászonra vitték a legendás Marcello Mastroianni és Anna Karina párosával, közel hatvan év után azonban megérett arra a történet, hogy új hangsúlyokkal egy újabb feldolgozást kapjon.

A film egy Algírban élő francia hivatalnok, Meursault (Benjamin Voisin) hétköznapjait követi. Egyik nap váratlanul levelet kap, amelyből értesül anyja haláláról, ő azonban nem mutatja a gyász jeleit – sem a temetésen, sem utána. A virrasztáson rágyújt, édesanyja életkorát sem tudja pontosan megmondani, legjobban pedig a hőség zavarja. Másnap viszonyba keveredik Marie-val (Rebecca Marder), de a szerelem sem menti meg, csak tovább sodródik: nemet, de igent sem tud igazán mondani környezetének.

Ez utóbbi fordulat Az idegen első jelenetéből kiderül, mivel már az első percekben előreugrunk a történetben: Meursault-t a cellája felé vezetik, arcán azonban a kétségbeesés helyett az elfogadás látszik. Van valami furcsa a levegőben, ez az érzés pedig a kétórás játékidő alatt végig kitart, sőt fokozódik.

Ezt a feszültséget és abszurd hangulatot tovább erősíti a magával ragadó, fekete-fehér képi világ. Az árnyékokra, vakító fényekre és perzselő napsütésre koncentráló beállítások festményszerűek, mégis sokszor nyomasztóak. Ahogy a szűk szobákból kilépünk Algír utcáira, Meursault közönye belekerül egy feldúlt történelmi kontextusba: az elnyomó franciák és az elnyomott arabok ellentéte mindenhol jelen van – még a végtelen természetben, a tengerparton sem lehet megszabadulni az ember keltette viszályoktól.

Mindeközben a forgatókönyv tudatosan őrzi Camus-nak azt a felfogását, miszerint magyarázatok helyett elbizonytalanít, és nem is enged túl közel a megoldáshoz. Ennek egyik legfőbb eszköze a főszereplő visszatérő szófordulata („nem tudom”, „nem tudhatom”), de a karakter múltja kapcsán is homályban tapogatózunk: nem tudjuk meg, miből fakad ez a rezignáltság egy olyan világban, ahol őt a társadalom alapvetően teljes jogú polgárként ismeri el.

Így a film társadalmi kísérletként szintén működik. Mi történik azzal, aki nem hazudja el belső érzéseit, de ezzel megsérti a közösség íratlan szabályait? A rendező azonban hallgat, válasza sokszor a csend. Így a hosszan kitartott snittek, a lassú ritmus és a kevés zene sok néző számára túl vontatottnak vagy távolságtartónak hathat, de a film pont ezekkel az eszközökkel építi a kitaszítottság és elidegenedés érzetét.

Benjamin Voisin játéka összetett, apró rezdülésekből áll össze. Az általa megformált Meursault egyszer őszintének és udvariasnak, máskor megközelíthetetlennek tűnik. Marie-t ezzel szemben szinte angyalian kedves, a világra nyitott karakterként látjuk, míg Raymondot, a bajkeverő barátot Pierre Lottin már-már karikaturisztikusan maszkulin figuraként testesíti meg. Ez az abszurd kapcsolati háló azonban működik – éppen ezektől a jellembeli ellentétektől.

Meursault csak belesodródik különféle emberi kapcsolatokba, láthatóan nem érdekli, hogyan alakul saját sorsa. Sem a munkahelyén felkínált előreléptetés, sem a szerelem, de még a vallás sem kelti fel érdeklődését. Ahogy a főhős a könyvben és a filmben is fogalmaz: 

A nem teljesen tisztázott körülmények között elkövetett emberölés vádlottja a rá jellemző szűkszavúsággal mindössze annyival védekezik a törvény előtt, hogy szemébe sütött a Nap. Az abszurd érvelések sora itt nem ér véget: az ügyészség ugyanis nem a tapintható nemzeti feszültségre vagy a gyilkosságra hegyezi ki a vádat, ehelyett az anyja halálával kapcsolatos közönyét jelöli meg legfőbb bűnének.

Az idegen, francia dráma, 122 perc, 8/10

Április 30-tól a magyar mozikban.