A DC reménysugara – kritika az új Superman-filmről

Amikor a Warner Bros. 2022-ben kinevezte James Gunn-t a DC Studios élére, nem kisebb feladat állt előtte, mint egy komplett filmes univerzum megmentése az unalomba fulladástól és az anyagi csődtől. Gunn A galaxis őrzői című Marvel-trilógia mellett a DC-nek készített, 2021-es Suicide Squaddal is bizonyította, hogy maximálisan ért a nagy költségvetésű képregényadaptációkhoz – és talán még sehol sem volt akkora szükség a látásmódjára, mint az éppen megújuló DC-nél, ahol az elmúlt években se az eddig megbízhatónak tűnő projekteket, se az új adaptációkat nem sikerült profitra váltani.

Ahogy arról korábban mi is beszámoltunk, a Joker: Kétszemélyes téboly az első rész elsöprő sikere után mind kritikailag, mind anyagilag hatalmasat bukott, de említhetnénk a Black Adamet, a Shazam! Az istenek haragját és a borzasztóan sikerült Aquaman és az elveszett királyságot is. Vagy épp azt a Batgirlt, ami már szinte teljesen kész volt, amikor a stúdió valamiért úgy döntött, mégsem mutatja be. A helyzetet csak tetézi a Warner Bros. DC-től független teljesítménye: az amúgy nagyszerű Furiosa és a kevésbé nagyszerű Mickey 17 is messze alulmúlta a pénzügyi várakozásokat. Bár a krízist némileg tompította a teljesen komolyanvehetetlen Minecraft-film elsöprő sikere, 2025 nyarára eljutottunk oda, hogy egyértelműen a Gunn-féle, egy új korszakot megalapozó Superman maradt a stúdió legfőbb reménysége – és nagyon úgy tűnik, hogy a DC hosszú idő után először végre jó lóra tett.

Egy olyan filmről beszélünk, amiben a főhőst többször is repülő CGI-kutyája, Krypto menti ki a bajból, amiben a fenyegetés egy hatalmas, gülüszemű, hüllőszerű idegen lény képében érkezik, és amiben minden egyes, akár csak egy kicsit is nyomasztó pillanatot azonnal felold egy vicces(kedő) félmondat. Még a legtriviálisabb kérdéseket is szinte azonnal megválaszolják helyettünk a karakterek, és a legfontosabb csavarok is egészen kiszámíthatóak – se Lex Luthor végső tervétől nem esik le az állunk, se attól, amikor végre kiderül, ki is rejtőzik Superman legütőképesebb ellenfelének maszkja alatt.

Ebben a filmben megoldódnak a dolgok. A komolyabb pusztítást sikerül elkerülni, a zsebuniverzum (!) okozta, a világ megsemmisülésével fenyegető téridő-repedések végül visszazáródnak, és az utolsó mókus is kimenekül az összeomló toronyházak alól.

Márpedig egy ilyen film sokkal alacsonyabb tétekkel dolgozik, mint egy Zack Snyder-féle, megtört, kiábrándult és haraggal teli szuperhősöket felvonultató adaptáció – éppen ezért nagyságrendekkel szélesebb közönség számára élvezhető. David Corenswet Supermanje egészséges, mosolygós, naivan jóindulatú, és még a legrosszabb pillanataiban is maga a megtestesült, nagybetűs Jó. Az önkényes szerepvállalásával kapcsolatos dilemmára – például, hogy joga van-e úgy dönteni, hogy megvéd egy szuverén országot egy másiktól – csak néhány percet szán a film, de az egy pillanatig sem kétséges, hogy végül az igazság, a jóság és a szeretet győzedelmeskedik a gonoszság és a kapzsiság felett. Óramű pontossággal érkezik az összes konfliktus és humoros feloldás, a látványvilág már a végletekig ismerős, a színészek pedig tökéletesen hozzák azt a keveset, amit hozniuk kell. Talán a szereplőgárda húzóneve, a Lex Luthort játszó, karrierje csúcsán lévő Nicholas Hoult emelkedik ki valamennyire, de azért ebben a filmben még Luthor sem egy túlságosan fajsúlyos karakter.

Nagyon rég láttam olyan filmet, ami ennyire kevés kockázatot vállal (leszámítva azt, hogy maga az elkészítése hatalmas anyagi rizikó volt); semmi, de tényleg semmi nem történik benne, amit ne láttunk volna már legalább egyszer valahol. Biztos vagyok benne, hogy nem így történt, de ha Gunn mesterséges intelligenciával íratta volna meg a forgatókönyvet, abból lehet, hogy valami egészen hasonló kerekedett volna ki. Ennek ellenére mégsem lehet haragudni a Supermanre, mert bár tankönyvbe illő blockbuster, az elmúlt évek DC-termésével szemben végre szerethető, és egyáltalán: működik. Igaz, hogy a sztorihoz hasonlóan a szereplők összes motivációja is faék egyszerűségű, de Gunn filmjének legalább sikerül őszintének és pörgősnek (és így szórakoztatónak!) maradnia.