Filléres gin és halott csecsemők kísérték London legsötétebb alkoholválságát
A 18. századi London legszegényebb negyedeiben egyetlen pennyért már annyi gint lehetett kapni, amennyi elég volt a részegséghez. Az olcsó tömény rövid idő alatt a nyomor mindennapos kísérőjévé vált, miközben csecsemők és kisgyerekek haltak meg elhanyagolás, alultápláltság, betegségek és az alkoholhoz kapcsolódó tragédiák következtében. A korszak egyik legsötétebb története egy Judith Dufour nevű özvegyhez kötődik.
A gin térnyerését maga az állam is segítette. A 17. század végén Anglia ösztönözni kezdte a hazai szeszfőzést, részben a gabonatermelők támogatása, részben a francia brandy visszaszorítása érdekében. Az ital ára annyira alacsonyra esett, hogy London legszegényebb lakói is könnyen hozzáfértek.
Az 1730-as évekre becslések szerint mintegy hétezer helyen árultak tömény szeszt a városban. A hírhedt St. Giles negyedben korabeli becslések szerint minden negyedik házban lehetett gint venni. Egy elterjedt reklámszöveg azt ígérte, hogy egy pennyért részegre, két pennyért eszméletlenre ihatja magát az ember, aki pedig már járni sem tudott, ingyen kapott szalmát, amin kialudhatta magát. Mindez egy olyan városban történt, ahol vidékről tömegek érkeztek munkát keresve, sokan azonban túlzsúfolt szobákban és pincékben kötöttek ki. A nők lehetőségei még szűkösebbek voltak, az elérhető munkák bére gyakran az élelmiszerre és a lakhatásra sem volt elegendő.
Judith Dufour ebben a közegben élt. Özvegy volt, kétéves lánya, Mary pedig a Bethnal Green-i dologházba került, mert az anyja nem tudta eltartani. 1734 januárjának végén Dufour elhozta a gyereket az intézményből, ahol Mary új ruhát kapott. Saját vallomása szerint egy Bethnal Green közelében fekvő mezőre vitte a lányát, megfojtotta, levette róla a ruhákat, majd a holttestét egy árokban hagyta. A ruhákat egy shillingért és négy pennyért adta el. A pénzt ginre költötte.
Az eset gyorsan a ginőrület egyik legismertebb tragédiájává vált. Dufourt 1734 februárjában gyilkosságért elítélték az Old Bailey-n, majd márciusban kivégezték. Története azért rázta meg Londont, mert beleillett abba a félelembe, amely ekkorra az alkohol és a város legszegényebb családjainak helyzete körül kialakult.
Korabeli beszámolók szerint előfordult, hogy síró csecsemőknek gint adtak, más gyerekeket pedig hosszú időre felügyelet nélkül hagytak, miközben a szülők ittak. Az alkoholra költött pénz tovább ronthatta az egyébként is súlyos alultápláltságot. A magas gyermekhalandóság mögött ugyanakkor a fertőző betegségek, a rossz lakhatás és az általános nyomor is komoly szerepet játszott.
A korszak egyik legismertebb kritikusa Henry Fielding író és békebíró volt, aki a gin terjedését a bűnözéssel és a társadalmi széteséssel kapcsolta össze. William Hogarth 1751-ben megjelent Gin Lane című metszete még erősebben fogalmazott. Középpontjában egy részeg anya ül, miközben gyermeke kicsúszik a karjából és lezuhan a lépcsőn, körülötte pedig csontsovány emberek és pusztuló házak jelennek meg.
A parlament addigra többször próbálta megfékezni a válságot. Az 1736-os szigorítás ellenállást váltott ki, az illegális kereskedelmet pedig nem sikerült felszámolni. Az 1751-es Gin Act már az árusítás feltételeit szigorította, és visszaszorította az otthonokból működő kisebb eladókat. A gin fogyasztása így a következő évtizedekben fokozatosan csökkent, amiben a szabályozás mellett a gabona drágulása és a gazdasági környezet változása is szerepet játszott. A válság legbrutálisabb emlékei azonban megmaradtak.
Olvasd el ezt is!