Az, hogy a nagyszüleim együtt vannak, gyerekként sosem volt kérdés. Annyira egyértelmű volt, mint hogy a Föld forog, a víz folyékony vagy hogy a gyertya elalszik, ha elfújják. Azonban felnőttfejjel – pláne párkapcsolatban élve – az ember elgondolkodik a férfi-női dinamikákon, valamint azon, hogyan lehet egy hosszú házasságot működtetni. A nagyszüleim 54 éve élnek szövetségben. Ez olyan hosszú időnek tűnik, mintha már az anyaméhben is együtt lettek volna. Érdekelt a történetük, azok a romantikus vagy éppen idegesítő pillanatok, amik végigkísérték őket öt évtizeden át, valamint arra is kíváncsi voltam, mi a titkuk.
Mama, Papa, Nagyanya, Nagyapa, Rita és János. A nagyszüleim Ecseren (és Maglódon) nőttek fel, egy általános iskolába jártak. A dédszüleim a szülői munkaközösség révén kerültek szorosabb kapcsolatba, jó viszony alakult ki köztük, míg végül az ünnepeken is elkezdtek összejárni. A kis Rita és János – mert ez a polgári nevük – ekkor kötött barátságot egymással, rengeteget játszottak, bicikliztek, korcsolyáztak.
A gimnáziumi idők alatt viszont sokkal kevesebbet találkoztak, mivel külön intézményekben kezdtek tanulni, de olykor-olykor – leginkább vasárnaponként – a nagyapám és a szülei beköszöntek a nagyanyámékhoz..
Hiszen 1958. január 8-án megkezdte a próbaüzemet a Szabadság-hegyi nagyadó. A kezdeti időszakban az előfizetők túlnyomó többsége a főváros lakói közül került ki és a vidéki tévétulajdonosok nagy része is Budapest vonzáskörzetében élt.
A hatvanas évek elején a mamáéknak is lett televíziójuk, így a fél utca náluk héderelt, idővel a papa is. Szépen lassan az ártatlan vasárnapi tévénézés románccá alakult.
Bár a régi szokásokat jobban megőrző falusi társadalomban egészen a 20. század közepéig szigorú szabályok vonatkoztak a randevúzásra, a fiatal legények kizárólag vasárnap látogathatták meg kiszemeltjüket, ez a nagyszüleimnél nem így volt. Filmbeillő, szenvedélyes szöktetésre náluk aligha volt szükség, hiszen bármikor találkozhattak. Amikor pedig a papám feltette a „nagy kérdést" a nagyanyámnak:
Hazakísérhetlek holnap iskola után?
A mama érezte, hogy itt valami megváltozott, valóban szintet léptek: a Jancsi udvarolni szeretne.
Menthetetlenül elsodorta őket a szerelem, és innentől kezdve minden vasárnapot együtt töltöttek, függetlenül a tévézéstől. Ez nagy szó volt, mivel a nagyapám rajongott a tévéért és a filmekért, olyannyira, hogy a főiskolás évei alatt sokszor lógott az iskolából, és inkább az Uránia Filmszínházban vagy a Puskin Moziban tengette az idejét, amit sokáig titkolt a nagyanyám elől.
Bizonyos tekintetben olyanok voltak, mint a mai fiatalok: pimaszkodtak egymással, romantikus sétákat tettek és kipróbáltak menő újdonságokat.
A nagymamám hosszú évek után is emlékszik arra a randevúra, amikor először ittak kólát.
56 évvel ezelőtt gördült le az első, hazánkban palackozott Coca‑Cola a kőbányai gyártósorról, ez pedig óriási szenzációnak számított.
A dübörgő komminuzmusba bekúszott „a nyugati imperializmus szimbólumaként” ismert üdítő, amit mindenki ki akart próbálni, természetesen a nagyszüleim is.
Kezdetben csak a klasszikus kétdecis, üveges kontúrpalack volt kapható, így ők is vettek egyet, hogy megkóstolják a „szabadság ízét". Persze ez napjainkban már röhejesnek tűnhet, még a mamám is nevetve mondta nekem:
Aztán tulajdonképpen mi ez? Egy egészségtelen lötty!
De akkoriban ennek volt jelentősége, talán sokan többet is láttak bele, mint amennyit kellett volna.
Magyar Likőripari Vállalat Kőbányai Likőrgyára, Coca-Cola palackozó üzem.
Fortepan / Bauer Sándor
Nagyapám imádta a beatzenét, a Beatles – vagy ahogy ő hívja őket, a Gombafejűek – hatalmas kedvencei voltak, ehhez illően, a hazai előadók közül az lllésért rajongott, voltak is nagyanyámmal koncerten a Várban. A papa nem volt táncoslábú, azt meghagyta a mamának, aki egész este a lányokkal ropta mezítláb. Mezítláb, mert a magassarkú mindig feltörte a lábát, mégsem mondott le róla sosem. Apró termetű asszony, így a körömcipő elengedhetetlen kelléke volt megjelenésének. Jól is tette, hiszen gyönyörű lábai voltak, a fiatal srácok pedig elájultak tőle. Volt KISZ-titkár, aki a csillagokat is lehozta volna neki: autót, házat, gyűrűt ígért neki, a nagyanyám azonban beintett neki.
Nem kell a drága holmid, és isten őrizz, hogy belépjek hozzátok, amúgy is hogy képzeled
– mutatta fel az ujját, amin a gyűrűje virított.
Az eljegyzés fontos mérföldkő egy párkapcsolatban, amikor a szerelmesek elkötelezik magukat egymás mellett és elkezdik megtervezni a közös jövőt. Mamáéknak pedig minden adott volt.
Kis érdekesség, hogy vidéken egykor azok a párok, akik jegyesek voltak, nemcsak a templomba járás és a délutáni közös séta során láthatták egymást, hanem este is találkozhattak és búcsúzáskor 15-20 percet tölthettek a tornácon a szülők jelenléte nélkül. Ez egyfajta vágyfokozásnak is tekinthető.
Ilyen vágyfokozója a nagyszüleimnek nem volt, sőt, az eljegyzésük és házasságkötésük villámgyorsan történt, ugyanis a nagymamám várandós lett a nagybátyámmal, akkoriban pedig nem volt módi „csak úgy", házasság nélkül szülni. Így hát tüstént összekötötték az életüket a nyolcadik kerületi Szent Rita-kápolnában. A gyermekvárás meghitt időszakát azonban lesújtó hír hasította ketté: a nagyapámnak kiküldték a behívóparancsot, kellemes családi légkör helyett két év sorkatonaság várt rá Cegléden. Bár az ismerkedésük szinte zökkenőmentes volt, a katonaság ideje alatt merész lépéseket tettek egymásért.
Kovács Rebeka / Hamu és Gyémánt
Volt, hogy a nagymamám és a sógora autóba pattantak és megszöktették, de akadt olyan is, amikor a mama éjjel arra ébredt, hogy a papa csókkal üdvözli. A nagyapám kiismerte a rendszert, idővel tudta, hogy milyen időpontokban tudja úgy elhagyni a laktanyát, hogy az senkinek se tűnjön fel. Persze mindig időben visszatért, sosem keresték. Hogy ehhez honnan volt bátorsága, nem tudom, de hálás vagyok neki, ugyanis épp egy ilyen szökésben lévő együttlétnek köszönhetem az édesapámat.
Az sem volt szokatlan, hogy a nagymamám hosszú kilométereket biciklizett csak azért, hogy egy köztes faluban találkozhassanak pár órára. A két év alatt íródott szerelmes leveleket pedig mind a mai napig őrzik.
Az irományokban hol egymás hiányát taglalják, hol kisebb beszámolót írnak az unalmas hétköznapokról – ami arra emlékeztetett, hogy hiába változtak meg a kommunikációs eszközeink, a szerelem és az egymás iránti vágyunk generációktól független.
Amikor pedig a nagyapám leszerelt, mindent ott folytattak, ahol két éve friss házasként abbahagyták. Az ezt követő években minden törekvésük a családot szolgálta, azóta is szeretetben és békében élnek, és nekünk, a család többi tagjának is ezt adták át.
Kovács Rebeka / Hamu és Gyémánt
Az őrjítő szerelem és a rózsaszín láng elmúlik, az értelmes vita és a szelíd dorgálás pedig nem ördögtől való egy házasságban
– mondta a nagymamám, majd hozzátette:
Dolgozni kell egy kapcsolaton, de nem tagadom, ez a szerencsén is múlik. Hasonlók vagyunk, mindig is azok voltunk. Az érdeklődésünk is hasonlított. Az, hogy az ellentétek vonzzák egymást, balgaság. De hogy mi a hosszú házasság titka? Talán a türelem és az egymás véleményének elfogadása, tiszteletben tartása. És a döntés, hogy mi egymást választottuk egy életre.
Bár huszonévesként szívderítő hallgatni az ehhez hasonló szerelmi szövetségeket, tény, hogy a fiatalabb generációknak sokkal széleskörűbb lehetőségei vannak az ismerkedésre. Sokat változtak a kapcsolati normák, a különféle közösségi platformok pedig ingerlik az embereket, mivel nagyobb a csábítás esélye. Mindennek megvan az előnye és a hátránya, a kérdés csupán annyi, hogy mi miképp döntünk.
