A művész, akivel 6 órán át azt tettek, amit akartak: a végén pisztolyt szorítottak a fejéhez
Marina Abramović 1974-ben hat órára gyakorlatilag lemondott a saját teste feletti irányításról. A nápolyi Rhythm 0 performansz során a közönség 72 előre kikészített tárgy segítségével bármit megtehetett vele, miközben ő nem ellenkezett. Ami óvatos közeledéssel kezdődött, néhány óra alatt odáig fajult, hogy megvágták, levetkőztették, bántalmazták, végül pedig egy megtöltött pisztolyt is a nyakához emeltek.
A szerb származású performanszművész pályájának visszatérő témája volt annak vizsgálata, meddig terhelhető az emberi test és elme. Rhythm 5 című munkájában például egy benzinnel átitatott, ötágú facsillagot gyújtott fel, levágott haját és körmeit a lángok közé dobta, majd befeküdt az égő alakzat közepére. A füst és az oxigénhiány miatt elvesztette az eszméletét, amit a közönség először a performansz részének hitt. Végül néhány néző húzta ki a tűzből.
Későbbi munkáiban is komoly fizikai megterhelést vállalt. Korábbi párjával, Ulayjal a Breathing In/Breathing Out során befogták orrukat, majd szájukat összeszorították és egymás kilélegzett levegőjét lélegezték be 19 percen keresztül, a 2002-es The House with the Ocean View alkalmával pedig tizenkét napig élt egy galériában kialakított, magasba emelt térben, étel nélkül, kizárólag vizet fogyasztva. Mindezek közül azonban a Rhythm 0 vált az egyik legmegrázóbb munkájává.
Abramović 1974-ben, Nápolyban mutatta be a hatórás performanszt. Egy asztalon 72 tárgyat helyezett el, amelyek között ártalmatlan és veszélyes eszközök egyaránt voltak. Kenyér, szőlő, parfüm, toll, kalap és rózsa mellett olló, kések, láncok, fémszögek és borotvapengék sorakoztak. Az asztalon egy pisztoly és egyetlen töltény is feküdt.
A látogatók ezeket tetszésük szerint használhatták rajta. Abramović a performansz idejére tárgyként határozta meg magát, és vállalta a teljes felelősséget a történtekért. Hat órán keresztül nem beszélt, nem ellenkezett és nem próbálta megakadályozni azt, amit a látogatók tettek vele.
Eleinte szinte semmi nem történt. A közönség tagjai figyelték, beszélgettek egymással, majd lassan közelebb merészkedtek. Valaki rózsát adott neki, más tollal érintette meg vagy vizet kínált neki. Az első gesztusok még kifejezetten gyengédek voltak. A hangulat akkor változott meg, amikor valaki arcul ütötte Abramovićot.
Az első erőszakos cselekedet után gyorsan elmosódtak a határok. Az egyik férfi késsel levágta Abramović felsőjét, majd szexuálisan közeledett felé. Mások rózsatöviseket nyomtak a testébe, ütötték és éles tárgyakkal sebesítették meg. Egy borotvapengével a nyakán is vágást ejtettek, amelynek nyoma évtizedekkel később is látható maradt.
Abramović mindeközben tartotta magát a saját szabályaihoz. Nem védekezett és nem állította le a performanszot. A fájdalomra azonban a teste önkéntelenül reagált, a fennmaradt felvételeken és fényképeken zúzódások és vérző sebek látszanak rajta.
A teremben ugyanakkor nem mindenki vett részt a bántalmazásban. Voltak, akik megpróbálták megvédeni, és a közönségen belül fokozatosan konfliktus alakult ki azok között, akik egyre messzebb mentek, illetve azok között, akik szerint a történtek már átléptek egy bizonyos határt.
A performansz egyik legveszélyesebb pillanatában valaki felvette az asztalról a pisztolyt és a hozzá tartozó töltényt. A fegyvert megtöltötte, Abramović kezébe helyezte, az ujját a ravaszra tette, majd a pisztolyt a művész nyakához irányította.
Ez azonban már a közönség egy részének is túl sok volt. Dulakodás tört ki a résztvevők között, végül valaki elvette a fegyvert, és visszatette az asztalra. A hatórás kísérlet ezután tovább folytatódott, ám a terem hangulata megváltozott.
A legbeszédesebb pillanat talán a performansz lezárása után következett. Amikor letelt a hat óra, Abramović ismét mozogni és beszélni kezdett, majd elindult a közönség felé.
Azok közül, akik korábban megérintették, levetkőztették vagy bántalmazták, többen ekkor már kerülni kezdték. Egyesek nem néztek a szemébe, mások egyszerűen elhagyták a termet. Amíg Abramović passzív tárgyként állt előttük, a résztvevők egy része fokozatosan egyre messzebb merészkedett. Abban a pillanatban viszont, hogy ismét mozgó, beszélő emberként közeledett hozzájuk, szembe kellett nézniük azzal, mit tettek vele.
Abramović később a történtekből azt a következtetést vonta le, hogy veszélyesen gyorsan elfajulhat egy helyzet, ha teljesen a közönségre bízza magát, az akár az életét is veszélyeztetheti. A Rhythm 0 ezért jóval túlmutat a testi tűrőképesség próbájánál. A közönség viselkedése vált a mű egyik legfontosabb részévé, és éppen ez tette a performanszt Abramović pályájának egyik legismertebb alkotásává.
Olvasd el ezt is!