A Nobel-díjas módszer, amibe több ezer ember halt bele
A lobotómia története az orvostudomány egyik legnyugtalanítóbb fejezete. Egy olyan beavatkozásé, amelyet egykor súlyos mentális betegségek kezelésének áttöréseként ünnepeltek, nagy nevű orvosok dicsőítettek, majd alig néhány évtized alatt a kegyetlen és visszafordíthatatlan kezelések jelképévé vált.
A 20. század első felében a súlyos mentális betegségekre kevés hatékony terápia létezett. A pszichiátriai intézetek zsúfoltak voltak, a betegeket sokszor elkülönítették, lekötözték, nyugtatókkal kezelték, és embertelen körülmények között tartották. Ebben a közegben jelent meg az az elképzelés, hogy az agy homloklebenyéhez kapcsolódó idegpályák átvágásával csökkenthető a szorongás, az agresszió vagy akár a pszichés szenvedés.
Az eljárás előzményei az 1930-as évekig vezethetők vissza. António Egas Moniz portugál neurológus a homloklebeny idegi kapcsolatainak megszakításával kísérletezett, munkájáért 1949-ben orvosi Nobel-díjat is kapott.
A beavatkozás gyors volt, látványos, így sok intézmény számára praktikusnak tűnt. Freeman idővel szinte kampányszerűen járta az Egyesült Államokat, kórházról kórházra bemutatókat tartva. A felkapott módszert sokan átvették: az 1950-es évek elején az Egyesült Államokban több tízezer lobotómiát hajtottak végre. Megdöbbentő, de a páciensek között nem kizárólag súlyos pszichiátriai betegek voltak: egyeseket viselkedési problémák, családi konfliktusok vagy társadalmi elvárások miatt vetettek alá a beavatkozásnak.
A legismertebb áldozatok közé tartozott Rosemary Kennedy, John F. Kennedy húga, akit 1941-ben, 23 évesen vetettek alá a beavatkozásnak. Állapota azonban nem javult, súlyosan károsodott, beszéd- és mozgásképessége jelentősen romlott, élete hátralévő részében gondozásra szorult. Történetét idővel sokan megismerték, és az esete hozzájárult ahhoz, hogy a nyilvánosság is szembesüljön a lobotómia valódi következményeivel.
Az 1950-es években elterjedő antipszichotikumok visszafordíthatóbb kezelési lehetőséget kínáltak. Közben egyre több eset mutatta meg, milyen súlyos károkat okozhat a műtét. Rengeteg beteg személyisége megváltozott, sokaknál súlyos kognitív és érzelmi károsodás alakult ki, többen pedig meghaltak a beavatkozás következtében. Freeman még azután is ragaszkodott a módszerhez, hogy a szakma nagy része már elfordult tőle. Utolsó lobotómiáját 1967-ben végezte, páciense agyvérzésben meghalt. Ezután eltiltották a műtétektől.
A pontos számokat ma már nehéz megállapítani, de a korszakból származó adatok alapján a halálozási arány több esetben is jelentős volt, miközben világszerte több tízezer emberen végeztek lobotómiát.
Az egykor ünnepelt módszer ma már a múlt része, mégis fontos figyelmeztetés maradt. Az egész tudományos életet emlékezteti arra, hogy a kutatók lelkesedése és a kétségbeesett gyógyítási vágy együtt milyen életveszélyes irányba viheti az orvoslást.
Olvasd el ezt is!