Furcsa dolgok történnek az agyunkkal emberi kapcsolatok nélkül

Kupers szerint a magány a legnagyobb pusztítást akkor okozza, ha az egyén akaratán kívül kényszerül elszigeteltségbe, különösen, ha ennek nincs vége belátható időn belül. Már a kezdeti szakaszban megemelkedik a stresszhormonok szintje, hosszabb távon pedig krónikus feszültség alakul ki. Az ember társas kapcsolatai nemcsak érzelmi biztonságot nyújtanak, hanem egyfajta visszajelző rendszerként is működnek – ezek nélkül az egyén elveszíti a kapaszkodóit, és nehezebben tudja megítélni, mennyire reálisak a saját gondolatai és érzései.

Nem véletlen, hogy Charles Dickens már a 19. században „a test bármely kínzásánál rosszabbnak” nevezte az amerikai börtönökben alkalmazott magánzárkát. A gyakorlatot eredetileg abban a hitben fejlesztették ki, hogy a teljes elszigeteltség bűnbánatra és önreflexióra készteti a rabokat. Kupers kutatásai azonban ennek éppen az ellenkezőjét mutatják: az elzártság valójában nem segíti a rehabilitációt, hanem súlyos pszichés károkat okoz.

A legtöbben szerencsére sosem kerülünk kényszerű magányba, de a szakértő szerint érdemes észrevennünk, ha tartósan rossz a hangulatunk vagy feszültek vagyunk – lehet, hogy egyszerűen csak túl régen töltöttünk időt emberek között.

(Forrás: Open Culture)