Japán szerzetesek, akik élve temették el magukat a megvilágosodás reményében
Japán Jamagata prefektúrájában ma is megtekinthetők azon szerzetesek múmiái, akiket követőik élő Buddhaként tisztelnek. A szokusinbucu néven ismert gyakorlat a buddhista aszkézis egyik legszélsőségesebb formája volt: a szerzetesek éveken át sanyargatták és éheztették magukat, míg végül élve eltemették őket.
Curuoka városa első ránézésre nem tűnik különleges japán helynek, ám hamar megváltozhat a véleményünk, ha tudjuk, hogy az ország egyik legkülönösebb vallási szokásának emlékét őrzik itt. A Yudono-hegy lábánál álló Dainichibo-templomban ma is láthatók Shinnyokai Shōnin mumifikálódott maradványai, akit követői élő Buddhaként tisztelnek.
A gyakorlat gyökerei a japán buddhizmus történetéhez vezethetők vissza. A buddhizmus a 6. században jelent meg Japánban, elsősorban a Koreai-félsziget, különösen Pekcse királysága közvetítésével, majd fokozatosan összefonódott a sintó hagyományokkal. A 8. században született Kúkai, későbbi nevén Kóbó daisi, a singon buddhizmus alapítója. A singon ezoterikus irányzatként titkos szertartásokat és szigorú gyakorlatokat követett, amelyek célja a hirtelen megvilágosodás volt.
A hagyomány szerint Kúkai élete végén egy barlangba vonult, ahol örök meditációba merült. Követői úgy hitték, hogy nem a megszokott értelemben halt meg, hanem magasabb tudatállapotba jutott. A hagyomány szerint ez a legenda később sokakat inspirált arra, hogy hasonló utat próbáljanak bejárni.
A fennmaradt szokusinbucu-múmiák jelentős része Jamagata prefektúrához kötődik. Ennek egyik oka a Dewa Sanzan, vagyis a régió három szent hegye: Yudono, Haguro és Gassan. A hegyeket a singon buddhisták és a shugendō követői is szent helynek tartották. Utóbbi vallás a hegyi aszkézisre, a testi-lelki próbatételekre és a természetfeletti erőkkel való kapcsolatra épült.
Aki erre az útra lépett, éveken át tartó, fokozatos önsanyargatásra vállalkozott. A folyamat központi része a mokujikigyō, vagyis a „faevés” néven ismert étrend volt. A szerzetesek lemondtak a tápláló ételekről, köztük a rizsről, a búzáról, a szójababról és a különféle gabonákról. Helyettük dióféléket, bogyókat, fenyőtűt, kérget, magokat és leveleket fogyasztottak. A cél az volt, hogy a test minél több zsírt és nedvességet veszítsen. Egyes beszámolók szerint a szerzetesek olyan főzetet is ittak, amelyet a lakkszömörce nedvéből készítettek. Ez olyan mérgező ital volt, amely elméletileg segíthette a test későbbi konzerválódását.
A fizikai szenvedéshez más aszketikus gyakorlatok is társultak. A hideg vizes leöntések, a vízesés alatti meditációk, a barlangokban töltött hosszú elvonulások és a hegyi magány mind a megtisztulás részének számítottak.
A végső lépés az élve eltemetés volt. A szerzetest egy egyszerű fa koporsóba vagy ritkább esetben kőkamrába helyezték. Egy bambuszcsövön keresztül biztosították, hogy levegőt tudjon venni, és egy csengőt is vinnie kellett magával, amellyel jelezte, hogy még életben van. Amikor a csengőt már nem hallották többé, a többi szerzetes eltávolította a csövet, lezárták a sírt, majd ezer napig nem nyúltak hozzá. Ezután azonban kiásták a testet: ha nem mutatkoztak rajta a bomlás egyértelmű jelei, a szerzetest szokusinbucuként, vagyis élő Buddhaként tisztelték tovább. Felöltöztették és templomokba helyezték, hogy ott más zarándokok meglátogathassák. Ha a test bomlásnak indult, a kísérletet sikertelennek tekintették, és a szerzetest egyszerűen eltemették.
A fennmaradt adatok szerint az elmúlt ezer évben körülbelül két-három tucat férfi érhette el ezt az állapotot, de a sikertelen próbálkozások száma ismeretlen. Valószínűleg jóval többen haltak meg az önsanyargatás valamelyik szakaszában, mint ahányan végül templomi tisztelet tárgyává váltak.
Mindannyiuk közt Shinnyokai története a legismertebb. Eredetileg földműves volt, aki egy végzetes összetűzés után elszökött, és egy templomban talált menedéket. Később a singon és a shugendō hagyomány követője lett, majd a 18. század végén vállalkozott a szokusinbucura. A beszámolók szerint 96 éves volt, amikor élve eltemették. Három évvel később testét mumifikálódott állapotban tárták fel, és azóta a Dainichibo-templomban tisztelik.
Egy másik ismert alak Honmyokai, aki eredetileg szamurájként szolgált. Amikor ura súlyosan megbetegedett, a Yudono-hegyhez vonult imádkozni és aszketikus gyakorlatokat végezni. Később úgy érezte, magasabb vallási hivatást kapott, ezért szerzetesként folytatta életét. Kilenc évig követett gabonamentes étrendet, majd kőkamrába temették, testét pedig később épen találták meg.
A legdrámaibb történet mégis Tetsumonkaihoz kötődik. A róla szóló hagyományok szerint fiatalon két ember halálát okozta, majd egy buddhista templomba menekült, ahol szerzetes lett. Később szélsőséges önsanyargató gyakorlatokat végzett: egyes beszámolók szerint levágta saját nemi szervét, majd később a bal szemét is kivájta egy járvány idején, amikor a betegekért imádkozott. Végül ő is a szokusinbucuvá válás útjára lépett, halála után a Chūrenji templomban helyezték el.
A gyakorlatot a Meidzsi-korban, Japán modernizációjának idején betiltották. A hatóságok a 19. században barbár, a modern államhoz méltatlan szokásnak bélyegezték.
A tiltás ellenére néhányan még később is megpróbálkoztak vele. Tetsuryūkai esetében a szerzetes még az élve eltemetés előtt meghalt, társai azonban mesterségesen mumifikálták, majd halálának dátumát visszamenőleg megváltoztatták, hogy úgy tűnjön, még a tiltás előtt távozott az élők közül. A 20. század elején Bukkai is vállalkozott a gyakorlatra, testét csak évtizedekkel később ásták ki, és akkor még csak részben mumifikálódott.
A modern kutatások ugyanakkor árnyaltabb képet adnak a szokusinbucuról. A 20. századi vizsgálatok több japán szerzetesi múmián kimutatták, hogy a természetes önmumifikáció mellett sok esetben mesterséges beavatkozás is történt. Egyes testeket füsttel szárítottak, másokat lakkszömörce nedvével kentek be vagy más módon kezeltek.
Olvasd el ezt is!