A japán szamuráj, aki Róma polgára lett, majd eltűnt a történelemből

Japán 1873-ban már egészen más ország volt, mint néhány évtizeddel korábban. A hosszú elszigeteltség után a Meidzsi-kor vezetői gyors modernizációba kezdtek, és követeket küldtek az Egyesült Államokba, majd Európába, hogy tanulmányozzák a nyugati államok politikai és gazdasági rendszerét. Az Ivakura-küldöttség Velencébe is eljutott, ahol a városi levéltárban váratlanul két levélre bukkantak.

Az iratok latinul íródtak, nyugati papíron, a végükön kézzel írt aláírással. Elsőre úgy gondolták, hogy a dokumentumok a Tensó-kori követséghez kapcsolódtak. A híres 16. századi misszió keretében négy japán fiú jutott el Európába, majd Rómában találkoztak a pápával.

A Tensó-kori követjárás 1582 és 1590 között zajlott, a velencei dokumentumok viszont 1615-ből és 1616-ból származtak. A japán diplomaták előtt világossá vált, hogy egy olyan személy írhatta a leveleket, akinek helye a történelmi emlékezetben sokáig bizonytalan maradt. Az aláírás Hasekura Rokuemon Tsunenagarára utalt, akiről egyesek azt feltételezték, hogy Ōtomo Sōrin keresztény hitre tért hadúr követője lehetett, mások Date Maszamune szendai uralkodó vazallusának tartották.

A bizonytalanság érthető volt. A 17. század eleji japán diplomáciai kísérletek dokumentumai később szinte eltűntek a köztudatból, részben azért, mert az ország bezárkózott, a kereszténységet pedig üldözni kezdték. Hasekura története abban az időszakban kezdődik, amikor Japán még háborúzó tartományokból állt, és az európai misszionáriusok, kereskedők, valamint helyi hadurak érdekei időnként egymásra támaszkodtak.

A kereszténység 1549-ben, Xavéri Szent Ferenc érkezésével jelent meg Japánban. A portugálok ekkor már jelen voltak az országban, de ő volt az első igazán nagy hatású misszionárius. A központi hatalom nélküli Szengoku-korban a jezsuiták és más hittérítők több térségben is befolyást szereztek, főként Japán déli részén. Néhány helyi hadúr valóban vallási meggyőződésből tért át, mások inkább a portugál kereskedelemben, a fegyverekben és a nyugati kapcsolatokban láttak lehetőséget.

Ōtomo Sōrin is felvette a vallást: 1578-ban keresztelkedett meg, majd támogatásáról biztosította a Tensó-követséget, amely Európában a japán kereszténység látványos bizonyítékaként jelent meg. A jezsuiták számára ez újabb erőforrásokat és támogatást ígért, a japán patrónusoknak pedig kereskedelmi előnyöket és politikai kapcsolatokat. A viszonylagos nyitottság azonban nem tartott sokáig. Oda Nobunaga még kedvezően viszonyult a misszionáriusokhoz, ám utóda, Tojotomi Hidejosi már veszélyforrást látott bennük. 1587-ben rendeletet adott ki a hittérítők kiűzéséről, majd 1597-ben Nagaszakiban 26 katolikust végeztetett ki. Azt gyanította, hogy a keresztény missziók részei lehetnek a későbbi európai hódításoknak.

Tokugava Iejaszu eleinte türelmesebbnek mutatkozott. Ebben az átmeneti időszakban érkezett Japánba Luis Sotelo ferences szerzetes, aki annyira készült küldetésére, hogy japánul is megtanult.

Sotelo gyorsan épített ki kapcsolatokat. Kolostorokat alapított, betegeket ápoló intézményeket hozott létre, majd befolyásos japán szereplőkkel került kapcsolatba. A fordulat 1611-ben jött el, amikor Date Maszamune Edóban keresett kezelést beteg európai ágyasának, Sotelo pedig segített neki. A hittérítő lehetőséget látott Japán északkeleti részének egyik legfontosabb urában. Abban bízott, hogy egy új ferences központ, sőt akár egy új egyházmegye is létrejöhet, ehhez viszont a pápa támogatására volt szüksége. Date érdeklődése a kereszténység iránt nehezen mérhető, politikai ambíciói viszont egyértelműek voltak. Saját tartománya súlyát akarta növelni, és közvetlen kapcsolatot keresett a spanyol világgal.

A két férfi céljai így rövid időre keresztezték egymást. Hajót építtettek, küldöttséget szerveztek, és Date egy hűséges szamurájt jelölt ki a misszió vezetésére. Ő volt Hasekura, akinek neve több mint kétszázötven évvel később, Velencében került újra elő.

A szamuráj 1613-ban indult útnak egy nagyjából 180 fős, japánokból, portugálokból és spanyolokból álló küldöttséggel. A hosszú tengeri út korántsem volt zökkenőmentes, ráadásul sokan közülük korábban soha nem jártak nyílt óceánon. Két hónap után a mai San Franciscótól mintegy 200 mérföldre északra értek partot, majd dél felé haladva Acapulcóba jutottak. Innen a küldöttség Mexikóvárosba ment tovább, majd Veracruz kikötőjéből hajózott át az Atlanti-óceánon Európa felé.

Ahogy az Open Culture is írja, a spanyol udvarban azonban kevésbé fogadták nyitottan Date Maszamune terveit. III. Fülöp király attól tartott, hogy Japán bevonása a csendes-óceáni kereskedelembe megbontaná a Spanyol Birodalom ellenőrzött útvonalait. Hasekura ezért a japán katolicizmus megerősítésében látta a tárgyalások egyik lehetséges kulcsát. 1615-ben, a király jelenlétében megkeresztelkedett, de ez sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy érdemi kereskedelmi megállapodást érjen el.

A küldetés ezután Rómába vezetett. Hasekura 1615. október 25-én találkozott a pápával, néhány nappal később pedig hivatalosan is Róma polgárává avatták. A diplomáciai siker mégsem hozta meg a várt eredményt. A pápa sem tudott, vagy nem akart segíteni a kereskedelmi kapcsolatok kiépítésében, Japánban pedig közben gyökeresen megváltozott a helyzet. Tokugava Iejaszu kiűzte a misszionáriusokat, és elrendelte az általuk létrehozott intézmények felszámolását.

A történet egyik különös csavarja, hogy Hasekura valójában soha nem jutott el Velencébe. A később megtalált levelek valójában kétségbeesett pénzkérő üzenetek voltak, amelyekkel támogatást próbáltak szerezni. A küldöttség végül visszatért Japánba, Hasekura életének utolsó éveiről azonban alig tudni valamit.

A levelek azért voltak annyira zavarba ejtők az Ivakura-küldöttség számára, mert egy olyan japán eredetű, európai törekvés bizonyítékairól árulkodnak, amelyet a későbbi elszigetelődés, a keresztényüldözések és a történelmi emlékezet rétegei szinte teljesen elfedtek. Velencében így napvilágra került Japán egyik elfeledett nyitási kísérlete is.