A valódi japán nindzsáknak semmi közük ahhoz, amit a filmekben látunk

A nindzsák (vagy sinobik) története a széthulló középkori Japánban kezdődött. Az országot hivatalosan a sógunátus irányította, de a központi hatalom meggyengült, a daimjók pedig saját seregeikkel küzdöttek a területekért és a befolyásért. A Kiotó közelében található Igát és Kókát több hadúr is könnyen bevehető hegyvidéki területnek gondolta. Terveiket a hegyek természetes védelme és a helyi klánok szoros együttműködése húzta keresztül, miközben a vezetők saját harcosaikat is cserélgették a szomszédos szövetségesekkel.

Ezek a harcosok olyan szamurájok voltak, akik különösen jól értettek a kémkedéshez, az álcázáshoz és a rajtaütéshez. Ezeket az akciókat együttesen sinobi taktikáknak nevezték. Iga hírnevét éppen az adta, hogy emberei képesek voltak kereskedőnek vagy papnak öltözve bejutni az ellenséges táborokba, felderíteni az útvonalakat, majd rajtaütni a seregeken.

A korszak egyik legnagyobb hatalmú hadura, Oda Nobunaga nem tűrte sokáig Iga önállóságát. Miután fia 1579-ben kudarcot vallott a tartomány ellen, Nobunaga 1581-ben hatalmas, több mint 40 ezer szamurájból álló sereggel támadta meg őket. A védők fáklyákkal hamis erősítést színleltek, felgyújtották az ellenséges táborokat, felderítőket öltek meg és éjszakai támadásokat indítottak, de Iga végül elbukott. Nobunaga győzelme azonban rövid életű volt: egy évvel később saját emberei árulták el, és szeppukut követett el, vagyis felvágta saját hasát.

Halála után Japán ismét ingatag helyzetbe került. Ekkor kapott fontos szerepet Tokugava Iejaszu, Nobunaga egykori szövetségese, aki ellenséges területen rekedt. Testőrei között ott voltak Iga és Kóka harcosai, Hattori Hanzó vezetésével. A hagyomány szerint ők segítették át Tokugavát a veszélyes hegyeken. Ez a menekülés később legendává vált, Tokugava két évtizeddel később sógun lett, uralma alatt pedig Japán egy békésebb időszakba lépett.

Ennek következtében a nindzsák szerepe is átalakult. A Tokugava-sógunátus Edóban, a mai Tokió elődjében megfigyelő és őrző-védő szerepet szánt nekik. A korábbi harcosok leszármazottai várőri és hírszerző feladatokat kaptak, szolgának vagy papnak álcázva információkat gyűjtöttek, figyelték a nagyurakat, és összeesküvések nyomait keresték.

Egy ismertebb történet szerint 1651-ben Marubasi Csúja, egy gazdátlan szamuráj Edo felgyújtását és a sógunátus megbuktatását tervezte. Egy álruhás detektív szolgaként jutott be hozzá, és így tudta meg a részleteket. A hatóságok gyorsan lecsaptak, a megtorlás pedig rendkívül kegyetlen volt. A sinobik munkája tehát a rendfenntartást, a megfigyelést és a politikai kontrollt foglalt magába.

A nindzsák mai képe éppen ebben a békésebb korszakban kezdett átalakulni. Iga tudósai és történetírói hősi legendává formálták Tokugava menekülését, a kabuki színház pedig látványosabbá és drámaibbá tette a sinobik alakját. A színpadon már akrobatikus, láthatatlan, állattá változó, feketébe öltözött figurák jelentek meg, akiknek dobókéseik voltak.

A 19. század közepén Japán addig zárt világa megrendült. Amikor az 1850-es években Matthew C. Perry tengerésztiszt amerikai hadihajói megjelentek Jokohamánál, a sógunátus már nem tudta a régi eszközökkel kezelni az új geopolitikai nyomást. A kémek módszerei elavultnak számítottak a modernizálódó világban, végül a Meidzsi-korszakban a sógunátus intézményeit felszámolták, helyüket modernebb rendőri és titkosszolgálati struktúrák vették át.

A sinobik ezzel fokozatosan eltűntek, a nindzsák mítosza viszont ekkor született újjá. A 20. században a kabuki, a fametszetek, a filmek és a mangák alakították ki azt a képet a harcosokról, amelyet ma ismerünk. Több eszközüket csak a múlt században társították hozzájuk: az egyenes nindzsakard egy 1956-os turisztikai reklámban, a dobócsillag pedig egy 1957-es filmben jelent meg hangsúlyosan, a nindzsucu ősi harcművészetként ismert változata pedig nagyrészt háború utáni konstrukció.