A fordulat hátterében a Tokugava-sógunátus állt. Miután Tokugava Iejaszu 1600-ban legyőzte rivális hadurait, Japán hosszú polgárháborús időszak után egységes uralom alá került, 1603-ban pedig kezdetét vette az a korszak, amely egészen 1867-ig tartott. A sógunok átfogó reformokkal alakították át az ország gazdaságát és mindennapi működését. A külföldi hatások erősödésétől tartva szigorúan korlátozták a külkapcsolatokat, visszafogták a kereskedelmet, az ország elhagyását pedig erősen szabályozták. Mivel az import drasztikusan csökkent, a vezetésnek a belső termelésre kellett támaszkodnia, ezzel együtt pedig felértékelődött az a szemlélet, amely a takarékosságot, az anyagok megbecsülését és a pazarlás kerülését helyezte előtérbe. Ennek kulturális hátterét a buddhista gyökerű mottainai gondolata adta, amely nagyjából azt fejezi ki, hogy kár veszni hagyni azt, aminek még értéke van, és az embernek meg kell tanulnia beérni annyival, amennyi valóban szükséges.
Amikor nyilvánvalóvá vált, milyen súlyos környezeti károkat okozott a korábbi erdőirtás, a sógunátus korlátozni kezdte a fakivágást, és kiterjedt újraerdősítési programokat indított. Falusi közösségeket köteleztek, később pedig fizettek is azért, hogy hatalmas mennyiségben ültessenek fákat. A fa iránti igényt más eszközökkel is próbálták visszaszorítani: szigorú adagolási szabályokat vezettek be, a házakat pedig egyre inkább szabványosított faelemekből építették, amelyeket szükség esetén szét lehetett szedni és újra fel lehetett használni.
Ebből idővel egész iparágak nőttek ki. A lakók mezőgazdasági melléktermékekből, például rizsszalmából készítettek kötelet és csomagolóanyagot, a gyertyák lecsöpögött viaszát összegyűjtötték és újraformázták, a mesterek pedig nem dobták ki a régi esernyőket vagy az elhasználódott szandálokat, hanem megjavították őket. Az emberi ürülékből trágyát készítettek, vagyis azt is visszaforgatták a termelésbe, amit ma hulladékként kezelünk. A háztartásokban ugyanez a logika érvényesült. A kimonókat újra és újra megfoltozták, majd amikor az anyag már ruhaként nem volt menthető, pelenka vagy takarítórongy lett belőle, végül pedig tüzelő. Hasonló szemléletet tükrözött a boro hagyománya is, amelyben a régi textildarabokat összevarrva új, foltvarrásszerű ruhák születtek, és ezek gyakran nemzedékeken át öröklődtek tovább.
Mindez azért különösen érdekes, mert Edo közben kulturális értelemben is virágzó város maradt. A korszakban fellendült a költészet, a színház és az irodalom, erősödött a kínai konfucianizmus tanulmányozása, és európai tudományos szövegek is eljutottak Japánba, még ha szerzőik jelenlétét nem is látták szívesen. Vagyis a város nem úgy lett takarékosabb és szervezettebb, hogy közben teljesen lemondott volna a szellemi pezsgésről. Edo példája inkább azt mutatja, hogy egy társadalom képes lehet egyszerre szorosabban bánni az erőforrásaival és gazdag kulturális életet élni. Ugyanakkor a korszakot könnyű lenne túlromantizálni. A Tokugava-rendszer keményen autoriter volt, erős társadalmi egyenlőtlenségekkel működött, a parasztságot pedig sokszor szinte elviselhetetlen rizsadó, a nengu terhelte. A rendszer a 19. század második felére az infláció, a gazdasági megingás és a külső nyomás miatt válságba is került, az Egyesült Államok katonai fellépése pedig végül hozzájárult ahhoz, hogy Japán újra megnyissa kapuit a külvilág felé, és ezzel a sógunátus uralma is véget érjen.
Olvasd el ezt is!