A gésákat még mindig csak kevesen ismerik – ez áll a leginkább félreértett japán titulus mögött

A gésák – akik neve szó szerint „művésznőt” jelent – már a 7. században is tevékenykedtek Japánban, ám a mai értelemben vett foglalkozás csak a 17. századtól jelent meg a nagyvárosokban. Külön érdekesség, hogy az első gésák férfiak voltak, akiket az udvari bolondok japán megfelelőiként ismertek. Hamarosan azonban a nők vették át a szakmát, akiknek eredeti feladatuk az volt, hogy az oiran nevű, magas rangú kurtizánok vendégeit szórakoztassák zenével és tánccal, amiért a látogatók külön fizettek is.

A gésák körül hamar óriási érdeklődés alakult ki, amit az oiranok nem nézték jó szemmel. A két szakma összemosásából eredhetett az a tévhit, hogy a gésák is szexmunkát végeztek.

A gésák külsejét a mai napig a 17. századi irodalom és régi metszetek határozzák meg. A jellegzetes fehér arc és piros ajkak különböztették meg őket a házas japán nőktől, akik fekete fogszínezést és más kozmetikai trükköket alkalmaztak. Ettől függetlenül időnként a gésák is színezték a fogaikat, a házasságra azonban csak nyugdíjba vonulásuk után nyílhatott lehetőség. A fiatal gésatanoncok külseje is eltér: a maikók, hosszú ujjú, gazdagon mintázott kimonót viselnek piros gallérral, míg a gésák ruháján fehér gallért láthatunk. Szintén fontos a platformos, fából készült szandáljuk, az okobo, amiben különösen nehéz járni.

Ivaszaki Mineko – akinek életét az Egy gésa emlékiratai című mű dolgozza fel – is arról számolt be, hogy manapság a szakma hanyatlásnak indult, a Japánban aktív gésák száma 200 körülre tehető. Az okot nem a rossz megítélésben vagy az alacsony fizetésben kell keresni, hanem a hosszú, szigorú képzésben, amelyen a tanulóknak át kell esniük. A modern japán nők számára egész egyszerűen kevésbé vonzó ez a mesterség.