1789 októberében több ezer, az élelmiszerhiány és a magas kenyérárak miatt feldühödött párizsi vonult Versailles-ba. A tömeg jelentős részét nők alkották, akik azt követelték, hogy a királyi család térjen vissza a fővárosba. A palotánál erőszakos összecsapások törtek ki, amelyek halálos áldozatokat is követeltek. XVI. Lajos végül engedett a nyomásnak, és családjával együtt a párizsi Tuileriák palotájába költözött.
Ezzel Versailles elveszítette azt a szerepét, amelyet XIV. Lajos uralkodása óta betöltött. A francia királyság politikai és társadalmi központja egyik napról a másikra kiürült. A hatalmas épületegyüttesben ugyan maradtak őrök és gondnokok, a pompás termek azonban elcsendesedtek. A királyi lakosztályokat lezárták, a fényűző fogadások helyszíneit pedig lassan belepte a por. Sokan ekkor még arra számítottak, hogy az uralkodó egyszer visszatér. Erre azonban soha nem került sor.
1792 szeptemberében Franciaországban eltörölték a monarchiát, a következő év januárjában pedig XVI. Lajost guillotine-nal kivégezték. Az új köztársasági vezetés ezután a királyi rezidenciák vagyonának értékesítésébe kezdett. 1793 augusztusában Versailles-ban nagyszabású árveréssorozat indult, amelynek során a palota berendezési tárgyainak jelentős részét eladták. A következő egy évben mintegy 17 ezer tétel került kalapács alá.
A vásárlók bútorokat, csillárokat, porcelánokat, szőnyegeket, órákat és más értéktárgyakat szerezhettek meg. A vevők között külföldi kereskedők is megjelentek, így a francia királyi család egykori tulajdonának számos darabja Európa különböző országaiba került.
A forradalmi kormány számára az eladások egyszerre jelentettek bevételi forrást és lehetőséget arra, hogy felszámolják az egykori uralkodói hatalom jelképeit.
A palota műkincseinek egy része különösen szomorú sorsra jutott. A forradalmi időszakban értékes, arany- és ezüstszálakkal átszőtt falikárpitokat is megsemmisítettek, hogy kinyerjék belőlük a nemesfémeket. Az elkészítésükhöz gyakran hosszú évek munkájára volt szükség, így pótolhatatlan műalkotások vesztek el.
A festmények egy részének szerencsésebb sors jutott. A királyi gyűjteményből számos alkotást Párizsba szállítottak, ahol a Louvre nyilvános múzeummá alakítása új lehetőséget teremtett a bemutatásukra. Magán az épületen is eltüntették a monarchiára utaló jelképek egy részét. A királyi címereket, koronákat és liliommotívumokat több helyen leverték vagy megrongálták. Közben a kastély kertjeinek állapota is romlani kezdett. A szökőkutak bonyolult vízellátó rendszere folyamatos karbantartást igényelt, a gondozás hiányában pedig a park fokozatosan elveszítette korábbi rendezettségét.
A forradalom idején több királyi és arisztokrata rezidenciát lebontottak, Versailles végül mégis megmenekült ettől a sorstól. Ebben szerepet játszhatott az épületegyüttes hatalmas mérete: a teljes lebontás rendkívül költséges vállalkozás lett volna egy olyan állam számára, amely súlyos pénzügyi nehézségekkel és háborúkkal küzdött. Emellett egyre nagyobb hangsúlyt kapott az az elképzelés, hogy a kastély nem egyszerűen a királyok egykori otthona, sokkal inkább a francia nemzet öröksége.
Az épületet a következő évtizedekben különböző célokra használták. Egyes részeiben raktárakat és oktatási intézményeket alakítottak ki, miközben a királyi rezidencia egykori pompája tovább halványult. Napóleon később érdeklődött Versailles iránt, és a birtokon található Trianon-palotákon munkálatokat is végeztetett, a főépület átfogó helyreállítása azonban elmaradt.
A kastély történetében az 1830-as évek hoztak döntő fordulatot. Az 1830-ban trónra kerülő Lajos Fülöp úgy döntött, hogy Versailles-t a francia történelem múzeumává alakítja. Célja az volt, hogy az épület többé ne kizárólag a Bourbon-dinasztia dicsőségét hirdesse, hanem Franciaország különböző történelmi korszakainak állítson emléket. A munkálatok 1833-ban kezdődtek, és négy évig tartottak. A palota egyes szárnyait teljesen átalakították, hogy festményeknek, szobroknak és történelmi emlékeknek adjanak helyet.
Az egyik leglátványosabb új helyiség a Csaták galériája lett, ahol monumentális festmények mutatják be a francia hadtörténelem fontos eseményeit. A múzeumot 1837. június 10-én nyitották meg ünnepélyesen. A kastély ezzel új szerepet kapott: az uralkodói hatalom központjából a nemzeti emlékezet egyik legfontosabb helyszínévé vált.
Versailles a következő évtizedekben ismét Európa politikai eseményeinek középpontjába került. 1871. január 18-án, a francia–porosz háború idején a kastély híres tükörtermében kiáltották ki I. Vilmost német császárrá. A helyszínválasztás különösen megalázó volt Franciaország számára, hiszen az egykori királyi reprezentáció egyik legfontosabb terében ünnepelték a német egységet. Közel fél évszázaddal később ugyanez a terem egy újabb történelmi esemény helyszínévé vált. 1919. június 28-án itt írták alá az első világháborút követő versailles-i békeszerződést Németországgal. A helyszín ezúttal a francia győzelem és az 1871-es megaláztatás jelképes elégtételének számított.
A kastély helyreállítása közben fokozatosan folytatódott. A 19. század végétől a szakemberek egyre nagyobb figyelmet fordítottak arra, hogy a királyi lakosztályok visszanyerjék eredeti megjelenésüket. Azóta is igyekeznek felkutatni azokat a bútorokat és dísztárgyakat, amelyeket a forradalom idején elárvereztek. Néhány értékes darab már visszakerült eredeti helyére, mások azonban örökre elvesztek. Versailles és parkja 1979-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára, a 21. században pedig nagyszabású felújítási programok indultak.
A kastély ma ismét Franciaország egyik legismertebb látványossága. Történetének különös ellentmondása, hogy éppen az a forradalom fosztotta meg eredeti rendeltetésétől, amely végül lehetővé tette, hogy az uralkodók magánrezidenciájából mindenki számára látogatható történelmi emlékhely váljon.
Olvasd el ezt is!