Így bántak a fogyatékossággal élőkkel a középkor kegyetlen világában
A középkorban egy testi vagy értelmi fogyatékosság az élet szinte minden területét meghatározhatta. Nem létezett állami ellátórendszer, akadálymentesített környezet vagy modern orvoslás, az emberek pedig gyakran vallási és babonás magyarázatokat kerestek arra, amit nem értettek. A kép mégsem egyszerűen a teljes kirekesztés története, hiszen a családok, közösségek és egyházi intézmények sok esetben gondoskodtak azokról, akik segítségre szorultak.
A középkori Angliában a fogyatékossággal élők a mindennapok jól látható szereplői voltak. Egyesek veleszületett állapottal éltek, mások betegségek, például lepra következtében váltak fogyatékossá, vagy a hosszú éveken át végzett nehéz fizikai munka okozott maradandó testi károsodást. A velük kapcsolatos elképzelések erősen ellentmondásosak voltak. Egyesek a fogyatékosságot büntetésnek tekintették, mások a bolygók kedvezőtlen hatásával magyarázták. Létezett azonban ennek az ellenkezője is. Egyes vallási elképzelések szerint a szenvedő ember közelebb kerülhetett Istenhez, mivel már földi életében átélhette azt a megtisztulást, amely másokra csak a purgatóriumban várt.
Mindez a mindennapi életet kevéssé tette könnyebbé. Az egyenetlen utak, lépcsők és szűk épületek önmagukban komoly akadályt jelenthettek, a segítség pedig elsősorban attól függött, hogy valakinek volt-e támogató családja vagy közössége. Állami segítség nem létezett. A legtöbben saját környezetükben maradtak, és amennyire tudtak, dolgoztak is. Akik erre nem voltak képesek, családjukra, a település segítségére vagy koldulásra szorultak.
A szervezettebb ellátásban az egyház vállalt meghatározó szerepet, írja a Historic England. A kolostorok és zárdák évszázadok óta ápolták beteg vagy fogyatékossággal élő tagjaikat, majd idegeneket és zarándokokat is befogadtak. A keresztény kötelességek közé tartozott az éhezők táplálása, a szegények ruházása és elszállásolása, valamint a betegek felkeresése és vigasztalása.
Ebből a gyakorlatból fokozatosan kialakultak a középkori kórházak. A 11. század végén Lanfranc canterburyi érsek alapította a St John's Hospitalt, amely hosszabb távon gondozott olyan férfiakat és nőket, akik betegségük vagy fogyatékosságuk miatt nem tudtak önállóan boldogulni. Idővel egyre több intézmény szakosodott bizonyos betegségekre vagy fogyatékosságokra, és működtek leprával élőket, vakokat és mozgásukban korlátozott embereket befogadó kórházak is.
Az alamizsnaházak szintén fontos menedéket jelentettek. Idős, beteg vagy fogyatékossággal élő emberek kaphattak bennük hosszabb távú szállást. Az életet szigorú szabályok és rendszeres imádság határozta meg, ugyanakkor sok ilyen intézmény megfelelő élelmet és biztonságos lakhatást biztosított. Nem meglepő, hogy a helyekért komoly verseny alakult ki.
A fogyatékossággal élők saját döntéseiről is maradtak fenn történetek. Voltak, akik gyalog indultak zarándoklatra Canterburybe, Canterburyi Szent Tamás sírjához, gyógyulás vagy enyhülés reményében. Mások határozottan felléptek a velük szembeni visszaélések ellen. 1297-ben a norfolki West Somertonban működő, leprával élőket ellátó intézmény lakói fellázadtak az őket kifosztó apát és emberei ellen, feldúlták az épületeket, és megölték az őrkutyát.
A középkori fogyatékosság története ezért jóval árnyaltabb annál, mint hogy minden érintettet egyszerűen kitaszítottak volna. Az előítéletek, a vallási magyarázatok és a kiszolgáltatottság mind jelen voltak, miközben családi és közösségi segítség, kórházak és hosszabb távú menedéket nyújtó intézmények is kialakultak. Ezekből a korai rendszerekből évszázadok alatt a szervezettebb egészségügyi és szociális ellátás formái fejlődtek ki.
Olvasd el ezt is!